Október 23. talán a legfontosabb XX. századi magyar esemény dátuma: egy kis ország népe, diákjai vezetésével úgy döntött, hogy megpróbál ellenállni a hatalmas Szovjetunió elnyomásának. A történet végét sajnos mind ismerjük, de a pesti események továbbgyűrűztek az ország minden pontjára, így Baranyába is.

Pécsen a helyi értelmiség karolta fel a forradalom eszméit, már a híres október 23-i tüntetéssorozatot megelőzően megalakult a városban a Petőfi Kör helyi csoportja. A diákok rendszeresen részt vettek a budapesti vitákon, ez vezette őket arra, hogy megalakítsák helyi szervezetüket. Vezetője Őrsi Ferenc volt, de több orvos, tanár és művész is a tagjai között volt.

Október 22-én a jogi kar épületének udvarán megtartották a később nagy visszhangot kiváltó Diákparlamentet, amelyen Debreczeni László vezetésével megalakították a független ifjúsági szervezetüket, a MEFESZT. Jól látható tehát, hogy Pécsen elsősorban nem a munkásság köréből szerveződött az ellenállás, de később ők is csatlakoztak a forradalomhoz. Ezért hívják azóta is a pécsi eseményeket a „doktorok forradalmának”. A pesti események hatására október 24-én és 25-én is tüntetések voltak, immár az uránbányászok és egyéb munkások támogatásával és részvételével.

A kommunista párt helyi tagjai között nem igazán volt reformkommunista, Nagy Imrének nem voltak belső párthívei Pécsen. Ez természetesen komoly feszültségeket okozott a helyi vezetés és a forradalmárok között, a második tüntetésen már el is dördültek a fegyverek, egy ember meg is halt. Sorra alakultak a munkástanácsok is a gyárakban, de alapvetően a forradalom helyi vezetői a korábbi polgárváros tagjaiból, az évek óta elnyomást elszenvedő„úri középosztályból”kerültek ki.

A forradalom végének eseményei jól ismertek: Kádár János hívó szavára november 3-4 között bevonult az országba a szovjet hadsereg, onnantól kezdve tulajdonképpen esélytelen volt bármilyen siker elérése. Ekkor jött létre az azóta legendássá vált „mecseki láthatatlanok” csoportja, amely egy, a hegyekben bujkáló 600-800 fős gerillacsapat volt. A jó terepismerettel rendelkező, az erőszaktól sem visszarettenő félkatonai csoport célja az volt, hogy folytassa az ellenállást Meg akarták mutatni, hogy hiába jelentek meg a szovjet katonák az országban, a forradalom nem állhat le.

Ezek a célok természetesen illúziónak bizonyultak. A szovjetek ugyan megszenvedtek a terepismeret hiányából fakadó problémákkal, sőt, a láthatatlanoknak sikerült megölnie a pécsi szovjet katonai parancsnokot is. Vezetőjük a Gazda volt, aki Vágottpusztán rendezte be főhadiszállását és az ellenállók tagjait megeskette, hogy utolsó csepp vérükig harcolni fognak.

November 12-én egy erőteljes szovjet támadás miatt menekülni kényszerültek, de két nappal később még vissza tudtak vágni a pécsváradi rendőrörs megtámadásával. Itt vesztette életét a láthatatlanok egyik vezetője, Málics Ottó is. A szervezkedés végül önmagát számolta fel: a túlerő miatti kétségbeesés többeket arra sarkalt, hogy elhagyja a Mecseket, a megmaradt ellenállókat pedig a szovjetek szépen lassan felmorzsolták. A Gazda vezetésével többen elhagyták az országot, az akkor országszerte népszerű „Márciusban újrakezdjük!” jelmondat itt is megjelent, de a folytatás mindenhol elmaradt. A mecseki láthatatlanok sorsa sajnos nem különbözött az ország többi forradalmárjáétól: néhányakat halálra ítéltek, de a többiek sem úszták meg a hosszú börtönéveket. Sorsukról film is készül, ehhez gyűjtést is szerveznek az alkotók.

1957 a megtorlás éve volt, ebben nem tettek különbséget senki között, a pécsieknek is a néma csönd maradt osztályrészül: az eleve halálra ítélt, ámde pont ezért hősies forradalom nemzetközi segítség híján nem tudta beteljesíteni a benne rejlő lehetőségeket. Ugyanakkor pontosan ezért fontos megemlékezni azokról a hősökről, akik életük árán védték azt a kevés szabadságot, amit két hétre sikerült kiharcolniuk.

Forrás: Pécsi Tükör, Válaszonline