Életünk újraindítása, és visszaállítása egy talán már nem is létező pályára egy teljesen váratlanul ránkszakadt globális “katasztrófa” után akkor, amikor még az okkal –ok nélkül rettegők, és a rettegés haszonélvezői, a mindent tudó tudatlanok, a kevés tudásuk miatt bizonytalan tudósok, és még sok–sok emberi kategória képviselői kavarják a médiateret, és zavarnak össze valamennyiünket.
Alapjában véve még szerencsénk van, hogy a “katasztrófa” szót idézőjelbe tehetjük, bár a globális már tényleg az egész Földre kiterjedőt jelent. Elvégre nem atomháború, aszteroida-becsapódás, a tudatra ébredt Internet-Skynet lázadása, vagy akár – már évek óta jósolt – globális hálózatokon végigfutó gazdasági villámválság rombolta szét a globális technikai infrastruktúrát. Még csak nem is a törésponton átforduló klímakatasztrófa következett be úgy, ahogy azt Roland Emmerich a “Holnapután”-ban megjósolta. Akinek eddig is jutott ételre, italra, lakhatásra, a normális emberi élet alapjaira, annak ezután is megvolt legalább ez. Aki kilátástalan nyomorban él, éhezéssel, fedélnélküliséggel, esetleg menekülve, az nemigen vett észre változást.
A koronavírussal a katasztrófa szele legyintett meg bennünket – valamennyiünket. A virus feltehetően emberekkel kényszerkapcsolatban lévő vadállatokról “ugrott” át mutálódva – állítólag Kínában. Gondolhatnánk, messze van, és persze jellemző, hogy ez csak ott fordulhat elő. Miközben Pécs belvárosában éjszakánként rókákkkal, nyestekkel, vaddisznókkal találkozunk, és Kertváros bosszús lakói máig hadakoznak a varjakkal, akik alól kivágták a fészkelő fáikat. Az általunk tönkretett életterükből kiszorított állatok migránsokként jelennek meg a kapuink előtt. És akkor ne is beszéljünk a klímaváltozás miatt megváltozott rovarokról, az általuk terjesztett egzotikus kórokról. Tulajdonképpen csak immunrendszerünkön és kinek milyen ellenállóképességén múlik, mikor és melyik időzített bomba robban fel bennünk.
A koronavírus viszont pár hónapra megrengette, sőt lerombolta civilizációnk néhány fundamentálisnak tartott elemét. A mobilitást, az emberi kapcsolateremtést: a távolsági repüléstől kezdve a turizmuson keresztül a piknikezésig a parkokban. A legtöbb helyen ma már a gazdaság alapját, megélhetést adó szolgáltatási szektor jó részét, nem csak az “élményiparnak” nevezett ágazatokat – a fesztiváloktól kezdve a művészetekig, kulturáig – hanem a szociális ellátást, oktatást, egészségügyet is.
Most derült ki, hogy mennyi ember él teljesen kiszolgáltatott helyzetben, pilllanatok alatt elveszthető munkából, jövedelemből. És magányosan.
Az Internetet eredetileg azért találták fel, hogy az emberek, anyag, energia helyett az információ mozogjon a világban. Ehhez képest – amióta létezik – soha ekkora számú ember, anyag, tömeg nem mozgott a világban, iszonyú energiafelhasználással. A mobilitás megbénulásával az Internet elvileg most mutathatta, mit “tud”, mire való. Most váltunk tényleg “információs társadalommá”. Csakhogy az is kiderült, hogy ez a “virtuális tér”, a világ mint “internetfalu” az embereket legalább annyira megosztja és tehetetlenné teszi, amennyire sokak szerint össze kellene kötnie őket. A koronavírus-válság mint globális válság egyben információs válság is: az információ vagy feldolgozhatatlanul sok, vagy kevés, vagy hamis, vagy manipulált. No és az információt – ahogy a pénzt – nem lehet megenni sem! Gondoljunk azokra a családokra, ahol a semmiből kellett volna megoldani a gyerekek online iskoláztatását akkor, amikor otthon enni sem tudtak adni nekik…
A koronavírus-válságnak mint globális válságnak még sok súlyos gazdasági következményei lesznek. De gondoljunk arra, hogy mindez csak az utolsó figyelmeztetés, amely megmutatja a fennálló globális rendszer gyengeségét és fenntarthatatlanságát.
Újra kell kezdenünk, de nem ugyanazt, amit abba kellett hagynunk. Az egyik tanulság az, hogy egy globális válságban egy helyi közösség csak magára számíthat. Fel kell fedeznünk ismét a lokalitást, a lokális cselekvést. Fel kell fedeznünk újra a helyi erőforrásokat. Rá kell jönnünk, hogy életünk, megélhetésünk forrása alapból a saját városunk, megyénk, régiónk, hazánk lehet.
Kóbor József
