A BBC magányosság kísérletével foglalkozó cikksorozatunk második részében újabb emberekkel ismerkedhetünk meg, akik arról beszélnek hogyan élik meg az egyedüllétet és a magányt. Az előző részt itt olvashatják.
Komplex a kapcsolat a magányosság és az egyedül töltött idő között, a BBC kutatásában részvevő emberek 83 százaléka azt mondta, hogy szeretnek egyedül lenni. Az egyharmaduk azt mondta, amikor egyedül vannak nagyon magányosnak, néhány esetben egyenesen elszigeteltnek érzik magukat, ami a magányosságuk gyökere.
Jack King 96 éves és egyedül él a dél-angliai partok mellett, Eastbourneben, miután 2010-ben elveszítette feleségét. Az ablakpárkányán hever egy teniszlabda nagyságú kő, amivel még akkor találták el, amikor a második világháború alatt három évig fogolytáborban volt Japánban, a kő nyoma még most is megvan a homlokán.
Elmondása szerint manapság nagyon hosszúnak tűnnek a napjai, ahhoz, hogy enyhítsen a magányán idejének nagy részét regény- és versírással, zenéléssel és festéssel tölti.
„Szeretem lefoglalni magam valamivel. Kreatív vagyok, ez egy átok” mondta Jack. A kreativitása az, ami segített neki Japánban túlélni azokat az éveket sok évtizeddel ezelőtt. Vicces előadásokat írt, amiket elő is adott a rabtársainak, egy olyan színpadon, amin rizses zsákokból csináltak színházi függönyt.
A háború után hazatérve leszállt a vonatról, amikor egy fiatal hölgy odakiáltott neki, hogy ha akarja lefotózhatja. Jack először csak azt hitte viccel, de aztán feltűnt neki hogy milyen gyönyörű a lány. Elkezdetek randizni és még abban az évben össze is házasodtak. 65 év boldog házasság után a felesége sztrókot kapott, amit nem sokkal később egy másik követett, majd demenciát diagnosztizáltak nála, végül pedig meghalt. Innentől kezdődött Jack magánya.
„A magány egy nagyon mély fájdalom”, mondja. „Furcsa amikor rájössz, hogy üres a ház és egyszerűen nem tudod mit tegyél. Az élet apró dolgait is tudtuk élvezni, mint például egy séta. El szoktunk menni a Seven Sisters-hez (a Seven Sisters egy mészkősziklasor Anglia déli partján, a szerk.) és a felhők árnyékát néztük a tengeren. Ez az, ami nagyon hiányzik, ez a fajta erős és soros kapcsolat.”
Jack a számítógépében talált vigaszra. Most, hogy már túl gyenge, hogy elhagyja a házát, elmondása szerint ez kitárta számára a világot.
Amikor a közösségi média használati szokásokat vizsgálták a kutatás sokán megfigyelték, azok az emberke, akik egyedül érzik magukat máshogy használják például a Facebookot, ők sokkal inkább, inkább szórakozásra és más emberekkel való kapcsolattartásra használják. Kevesebb valódi baráttal rendelkeznek, sokkal inkább „online barátaik” vannak. A közösségi média fokozhatja a magány érzését, de emellett segíthet kapcsolatot tartani másokkal.
Az előző részben megismert Michelle Lloyd szerint egyszerre segítségnek és hátráltatónak is érzi ezt. „A bloggoláson keresztül kapcsolatban maradhatunk másokkal, ami nagyszerű, de amikor a legmélyebben vagyok nem túl jó érzés látni azt az Instagramon, hogy emberek mennyire élvezik az életüket, mindig azt juttatja eszembe, hogy ezt én miért nem élhetem át.”
„Úgy gondolom, hogy nagyon fontos azt mindig észben tartani, hogy ezekre az oldalakra az emberek csak a pozitív és vidám dolgokat töltik fel”, hozzá teszi „szerintem sokkal őszintébbnek kellene lenünk a közösségi médiában. A néhány celebek próbál egy kicsit őszintébb lenni és az életük kevésbé csillogó részét is megmutatják, de ennek ellenére még sokat kell fejlődnünk.”
A kutatásból kiderül, azok, akik valamilyen típusú diszkrimináció áldozatai, akár a szexuális irányultságuk, akár fogyatékosságuk miatt, sokkal többször érzik magukat magányosnak.
Megan Paul, 26 éves. Jackhez és Michellehez hasonlóan társaságkedvelő és élénk. A vaksága miatt az iskolában nagyon magányos volt, egyrészről a fogyatékosságából kifolyólag, másrészről a többi gyerek által az erre adott reakciók miatt.
„Egy felkapott, lány középiskolába jártam” mondja Megan. „Az első pár évben minden rendben volt, egészen addig, amíg a lányok el nem érték a tinédzser kort és elkezdtek érdeklődni a sminkelés, a magazinok és a fiúk kinézete iránt, ezek mind eléggé vizuális dolgok. Én a könyveimet és a háziállataimat szerettem, így az érdeklődésű körünk különbözött. Én nem tudtam arról beszélgetni a többiekkel, hogy melyik fiú helyes, így elkezdtünk eltávolodni egymástól.”
Az órákon a diákok rendszeresen párban dolgoztak. Amikor a tanár megkérdezte az osztályt, hogy ki szeretne együtt dolgozni Megannal az teremre kínos csönd szállt egészen addig, amíg végül a tanár maga lett a lány párja. Megan szerint a tanárok rossz példát mutattak.
„Ha feltettem a kezem, mert segítségre lett volna szükségem a tanár egyszerűen tudomást sem vett rólam vagy ízléstelen megjegyzéseket tett rám. Ebben a korban a diákok sokat tanulnak a felnőttektől és ők látták azt, hogy a tanárok nem tudnak mit kezdeni velem.” mondta Megan.
„Borzalmasan éreztem magamat. A mentális egészségem soha nem volt annyira rossz, mint akkor. Inkább meghaltam volna, mint hogy iskolába menjek. Amikor 11 éves voltam beleegyeztek, hogy bizonyos feladatokat inkább otthon csináljak meg, ezt sokkal jobbnak gondoltam, mint az a folyamatos stresszt, amit az iskolában éltem át és nagyszerű tanulási készségeket vettem így fel.
Megan már a mester diplomája megszerzéséért dolgozik, az élete sokkal egyszerűbbé vált, de azt mondta, hogy még mindig vannak olyan helyzetek az életében amikor fogyatékossága miatt nagyon magányosnak érzi magát.
„Vakként mi nem tudunk szemkontaktust teremteni, vagy testbeszéddel kommunikálni. Ha valaki belép egy szobába egyből ahhoz fog odamenni, aki rámosolyog. Én addig nem mosolygok, amíg nem tudom, hogy ott van, így nem kapnak visszajelzést tőlem.”
„Ami igazán frusztrál, hogy vagyok annyira magabiztos, hogy oda merek menni emberekhez és tudok velük beszélgetni, de meg kell várnom, hogy ők jöjjenek oda hozzám. Ez azt jelenti, hogy a barátim igazán különlegesek, mert ők olyanok, akik kitartottak. Nagyra értékelem a barátságukat, mert nincs túl sok barátom.”
Ha úgy érzi, hogy olyan problémai vannak, amiket nem tud megoldani ne féljen segítséget kérni vagy szakemberhez fordulni.
Lelki Elsősegély Telefonszolgálat:
116-123
Éjjel-nappal hívható, ingyenes.
Kék vonal (gyermek- és ifjúsági telefonszolgálat):
116-111
Éjjel-nappal hívható, ingyenes
Borítókép forrása: Jeswin Thomas fotója a Pexels oldaláról
Cikk forrása: https://www.bbc.com/news/stories-45561334
