Vona Gábor 2018-ig a magyar politika egyik legmeghatározóbb szereplője volt: a Jobbik első embere, tizenkét éven át elnöke, háromszoros miniszterelnök-jelöltje. Ám a 2018-as választási ígérete után lemondott minden politikai tisztségéről, kivonult a magyar politikai életből. Időközben vlogolni kezdett, megírta harmadik könyvét (Míg a halál el nem áraszt), országos előadásokat szervez. Vele készítettünk interjút, arról, hogy miként látja a jelenlegi politikai helyzetet, szerinte ki lenne az ideális miniszterelnök-jelölt, de szóba került az is, hogy utólag mit tenne másként a politikában.

– Nem mehetünk el az ellenzéki összefogás témája mellett. Úgy látszik, 2022-re létrejön a teljese ellenzéki egység. Ön szerint ez lehet a jó út arra, hogy megtörténjen a kormányváltás? Egy, vagy két lista lenne az ideálisabb, az ellenzéki pártok részéről?

– Számomra elkeserítő, hogy a belpolitikát eluralta az O1G – NER törzsi háború. Mindkét oldalon a veszettek dominálnak, akiknek az az elsődleges motívuma, hogy a bosszút álljanak a másikon. A választást bárki is nyeri, a társadalmi hangulat marad. Ezáltal vagy marad Orbán Viktor, vagy jön egy ellenzéki ,,Orbán”. Szerintem meg éppen a társadalmi hangulaton kellene változtatni, ha valódi politikai változást akarunk és nem csak szimpla kormányváltást. Gesztusok kellenének, hidak, hídemberek, katarzisok, értelmes párbeszédek, konstruktív viták, polgári mentalitás, teremtő szándék, higgadtság, jövőkép, megértés, megbékélés. Egy második reformkor. Egyelőre ezt egyik oldalon sem látom, ezért nem hoz tűzbe a kérdés túlságosan. Amúgy számomra a két lista lenne vonzóbb, mert nem szeretnék Gyurcsány Ferencre szavazni.

– A Jobbik 2018-ban még részben – vagy teljesen – elzárkózott az összefogás gondolatától. Ön szerint mi változott az elmúlt két évben? Utólag hiba volt, hogy 2018-ban nem volt nagyobb ellenzéki koordináció az egyéni körzetekben?

– Az ellenzéken belül én már akkor is nyitott voltam az együttműködésre, de csak az LMP-vel és a Momentummal. Tehát nem a teljes ellenzék szintjén. Sajnálom, hogy ez a 3 párt akkor nem tudott közösen mozogni, ez utólag nagy hiba volt. A teljes összefogást minden kutatói számítás ellenére továbbra sem támogatom. Az egyéni körzetekben igen, de listák szintjén nem. Szerintem két versengő alternatíva nem gyengítené, hanem erősítené a kormányváltás esélyét. De nyilván látom, hogy mind az ellenzéki szavazók, mind a pártvezetők hangulata a teljes összefogás irányába mozog.

– Ki lehet az ideális miniszterelnök jelölt? Ön vállalná, ha lenne rá lehetősége? Kit jelölne Ön a feladatra, ha választania kellene?

– Az az ideális miniszterelnök-jelölt olyan, aki nem csupán győzni, de utána kormányozni is képes. Nincs nagy tolongás. A jelölt Karácsony Gergely, Márki-Zay Péter vagy Dobrev Klára lehet. Egyre kevesebb az idő új arc felépítésére. Az előválasztás nyilván egy nagy show lenne, amire sokan odafigyelnének. Itt szerintem a budapesti főpolgármester lenne a legesélyesebb, és ha döntenem kellene én is inkább rá tenném most a voksomat. Benne látom a legtöbb gesztust, ami szerintem nagyon kellene. Én biztosan nem leszek a jelöltek között. Amit ‘18-ban képviseltem, nem volt elég erős, most másoknak kell lehetőséget adni.

– A Jobbik az elmúlt években jelentősen meggyengült, több képviselő is távozott a pártból. Mi lehet ennek az oka? A Mi Hazánk és a Fidesz vihette el a Jobbik radikálisabb szavazóit? Milyen a kapcsolatuk a régi harcos társakkal, mint amilyen Toroczkai, vagy Dúró Dóra?

– Az egész ellenzék meggyengült. A DK az MSZP-t, a Momentum pedig az LMP-t szívta fel. A Jobbik pedig az a párt, amelyből mindenki kiharapott egy darabot. Még a Fidesz is. Ez is valahol azt mutatja, tényleg néppárt volt. Hogy mi lesz a Jobbik jövője? Van véleményem, de túl korai lenne még elmondanom, és talán elegáns sem lenne. Az említett személyekkel semmilyen kapcsolatom nincs már.

– Utólag nem bánta meg, hogy 2018-ban lemondott a Jobbik vezetéséről, és visszavonult a politikától? Mivel foglalkozik most Vona Gábor?

– Egyáltalán nem bántam meg. Sőt! Amit most civilként teszek, akár a 21VloG-ra, akár a Második Reformkor Alapítványra, akár a halálszorongásról most megjelent könyvemre gondolok, úgy érzem, az sokkal hasznosabb a magam és a társadalom szempontjából, mintha én is az O1G zászlót lengetném a parlamentben. Nem Orbán ellen kell küzdeni, hanem az ellen a társadalmi mentalitás ellen, ami őt hatalomba segítette és ott is tartja. Úgy érzem, hogy ezt teszem, és ez elégedettséggel tölt el. Sok sikert a pártpolitikai csatákhoz, őszintén ezt kívánom, de én más területen dolgozom. Előadásokat, programokat, konferenciákat, workshopokat szervezek, online tartalmakat gyártok, cikkeket írok, interjúkat adok, szakkollégiumokba megyek és még nagyon sok mindent teszek. A második reformkorért dolgozom, és keresem azokat a fiatalokat – vagy nem fiatalokat -, akiket velem együtt lelkesít egy ilyen kihívás.

– Ha sikerülne az ellenzéknek kormányt váltania 2022-ben, mi lenne az új kormány három legfontosabb feladata? Tegyünk fel egy olyan forgatókönyvet, hogy kétharmados többséget szereznek, és egy olyat, amikor csak minősített többséget.

– Nyilván ezt a pártvezetőktől kell megkérdezni elsősorban. Szerintem a korrupció, az oktatás és a gazdaságfejlesztés területén kellene leggyorsabban változás. De a 4/5-nél is többet érne egy olyan politika, amely nem csak szavak szintjén, hanem valódi tettek szintjén is képes lenne megérteni és képviselni azt, hogy liberálisokra, szocialistákra, konzervatívokra és nemzetiekre nem egymás ellen, hanem együtt van szükség. A liberális védje a szabadságot és az elfogadást, a szocialista a jólétet és az igazságosságot, a konzervatív a rendet és a hagyományt, a nemzeti pedig az identitást és a függetlenséget. Hosszú évekig azt hittem, ezek az ideológiák egymás ellen kell, hogy harcoljanak. Ma azt tartom, mindegyik az ember egy-egy fontos lényegét jeleníti meg, ezért magamban már mindet képviselem.

– Utólag visszatekintve az Ön politikai pályafutására, van olyan dolog, amit ma már másként csinálna? Ha igen, akkor mi?

– Nagyon sok minden, de ezzel nem szoktam foglalkozni. Mind a jó, mind a rossz dolgaimból tanulnom kell. Van sok minden, amit ma már szégyellek a múltamból, de semmit sem bánok, mert hozzájárult ahhoz, ahol most vagyok. Sokan büszkék rá, hogy ugyanazok maradtak. Én arra vagyok büszke, hogy sok mindenben megváltoztam. És még mindig szeretnék, hiszen a világ is változik. Ami nem változik, az meghalt.

– Ön szerint mi a NER legnagyobb bűne? És mi az, ami pozitívumként említhető a II, III, és IV. Orbán-kormány esetében?

– A legnagyobb bűn a polgárosodás eltaposása. Hogy a második reformkor helyett második Kádár-kor jött létre. Ez minden más pozitívumot elhomályosít. A feszes költségvetést, a jó makrogazdasági mutatókat, a relatív jólétet, a kettős állampolgárságot és a családvédelem intézkedéseket is. Ezért ha valaki a NER-t le akarja váltani, előbb magában kell rendet tennie. A törzsi gondolkodást meghaladni, a pártpolitikai dimenziókat felülmúlni, a másik felé nyitottá válni, és elkezdeni már most építeni a második reformkort. Enélkül csak egy második Orbán-kort építünk, mégha le is váltjuk a kormányfőt.

– Eljöhet Magyarországon a második reformkor? Realitás ez, látva a társadalom jelenlegi állapotát, látva az oktatás nem túl magas színvonalát, az elvándorlás mértékét, és a meglévő társadalmi-szociális problémákat? Hogy emelkedhet fel a magyar társadalom abból a helyzetből, ahol jelenleg van? Mit tehet ezért az egyén, mit tehet ezért a politikus, mit tehetnek az értelmiségi jó értelembe vett véleményvezérek?

– Az első reformkor előtt sem volt rózsás a helyzet. Egy, éppen a német tengerbe asszimilálódó, alvó nemzet ébredt fel hirtelen és találta meg a teremtő erejét. Nem pártokkal, hanem azok ellenére. Nem mindenben egyetértve, hanem egymással vitázva. Ami mégis más volt, hogy ráleltek azokra a nagyobb és kisebb ügyekre, amelyek mögé érdemes volt szerveződni, amely hidakat tudott képezni. Ma nincsenek ilyen ügyeink, és nincsenek hídjaink. Törzseink vannak és elkeseredett hideg-polgárháború. Egy reformkor mindig a jövőt akarja megnyerni, mi még mindig a múlt küzdelmeit vívjuk. Mégis optimista vagyok, mert szerintem a történelem nagy változásait soha nem az általános közhangulat szülte, hanem olyan apró felismerések és tettek, amelyeket eleinte senki sem vett komolyan.