A XX. században három nagy politikai-társadalmi rendszer versenyzett egymással: a kommunizmus, a fasizmus és a liberális demokráciák. Ismerve a XX. század történelmét azt láthatjuk, hogy utóbbi fényes győzelmet aratott előbbi kettő felett. A fasizmus néhány országot leszámítva már 1945 után végleg elbukott, de a kommunizmus is legkésőbb 1990-re csődöt jelentett. Eltelt harminc esztendő, és ahelyett, hogy ünnepelnénk a liberális demokráciák győzelmét, a liberális demokráciák válságáról kell, hogy beszéljünk. Mi történhetett? A liberális demokrácia, és ezt az eszmét reprezentáló akár bal, akár jobboldali, akár liberális, akár konzervatív politikai mozgalmak elkényelmesedtek volna? Mint egy sportoló, aki ellenfél hiányában kevesebbet edz, majd ha feltűnik egy új kihívó, már képtelen a korábbi magas szintet hozni?
Végtelenül leegyszerűsítve azt láthatjuk, hogy a világ ismét két fő pólusból (és számtalan kisebből) áll: az egyik oldalon ott vannak a liberális demokráciák, a másikon pedig olyan rendszerek, amelyeket etimológiai szempontból még meghatározni is nehéz. Ezeket az országokat szoktuk hibrid rezsimeknek, modernkori diktatúráknak, illiberális rendszereknek, autokráciáknak nevezni gyűjtőnéven. Ide Oroszország, Törökország, Magyarország, Lengyelország, Belorusszia, és gyakorlatilag mindenki, aki nemet mond a liberális demokráciákra, és a nyugati világra. Kínát több okból sem sorolnám ide, egyrészt Kínának kereskedelmi-gazdasági szempontból létkérdése a vásárlóképes, gazdag, liberális-kapitalista nyugati világ, másrészt amíg Oroszország szándékosan próbálja gyengíteni az Európai Uniót és annak szövetségeseit, addig Kínának ez láthatóan nem célja, előbbi miatt. Ugyan a nyugati világ legtöbb országa még mindig liberális, demokratikus, kapitalista, ám ha ezeknek az országoknak a kormányai és állampolgárai nem vigyáznak, könnyen a magyarországi útra léphetnek rá. Magyarország 2010 után fokozatosan lépett le a demokrácia ösvényéről, és sétált bele az oroszországihoz kísértetiesen hasonlító – ám egyelőre kevésbé drasztikus és brutális – modernkori autokrácia erdőjébe.
Habár azt gondolom, hogy önként egyetlen ember sem váltaná le a demokráciát, egy modernkori autokráciáért (a jövő történészeinek nagy feladata lesz, hogy a kort reprezentáló nevet találjon ki arra a rendszerre, amit ezek az országok kiépítettek, hiszen a XX. századi megnevezések egyáltalán nem állják meg a helyüket, a XXI. századra), és még mindig ezerszer jobb és ami még fontosabb: szabadabb az élet egy leszakadó amerikai, angol, német rozsdaövezetben, mint Oroszországban bármikor. De ha a liberális demokráciák nem tudnak egyfelől megoldást kínálni a modernkori problémákra, és ami még fontosabb, nem tud erőt mutatni, akkor egyre több és több ország fog Magyarország vagy Lengyelország sorsára jutni. Egyre több helyen fognak megerősödni a liberalizmussal szembe menő, hamis tanokat és hamis megoldásokat (ezek sok esetben jól hangzó, könnyű jelszavak, a gond velük az, hogy a valóságban nem működnek) hirdető, az emberek nacionalizmusára, félelmeire alapozó politikai mozgalmak. A Brexit, és az európai szélsőségek megerősítése több, mint intő jel. Tegyük hozzá, egyelőre még tartják magukat a szabadvilágot hirdető demokráciák, hiszen Magyarországot és Lengyelországot leszámítva egyik európai országban sem jutott hatalomra ezzel nyíltan szembemenő politikai irányzat, de hamis dolog lenne azzal nyugtatni magunkat, hogy Le Pen soha nem fog kormányozni Franciaországban, az AfD soha nem fog hatalomra jutni Németországban, vagy Geert Wilders egyszer sem fog választást nyerni Hollandiában. Ha ők nem is, talán az utódaik elégséges számú követőt találnak, a liberális demokráciából ilyen-olyan okból kiábrándultak tömegéből. A nyugati világ, és az Európai Unió azt még képes elviselni, ha akad köreikben egy-két dekadens ország, de ha a fő csapásvonallá válik az illiberalizmus, az a történelem eddigi legsikeresebb politikai rendszerének a halálát fogja jelenteni. Minden, amit az emberiség az elmúlt bő kétszáz évben fokozatosan felépített (szabadpiac, emberi jogok, folyamatos gazdasági fejlődés, egyre jobb életszínvonal) dőlhet össze pillanatok alatt.
A Hidegháború véget ért, de az Identitásháború nem.
A háború, ahol Oroszország ismét befolyásra tör, ahol aljas módszerekkel újfent harcraszáll a nyugati világ ellen. Az embereknek rá kell jönniük, hogy az Orbán, Le Pen, Salvini féle anti-demokratikus politikusok nem a hazájuknak szeretnének jót, nacionalista jelszavak skandálásával, ők csupán parasztok Putyin sakktábláján, akik 30 ezüstpénzért elárulnák szövetségeseiket, és árusítanák ki a saját országukat az illiberalizmus oltárán, a hatalmuk megőrzése és/vagy vagyonszerzésük miatt. Az emberiség számos globális kihívással küzd: klímaváltozás, robotizáció, munkanélküliség, menekülthullám. Ezek a problémák egyfelől egymásból következnek (a robotizáció miatt már most számos munkahely tűnt el, a klímaváltozás pedig már most menekültek millióit indítja el biztonságos helyekre), másfelől nacionalizmussal, bezárkózással, és struccpolitikával nem kezelhetők. Akik azt mondják, hogy egy globális problémára képesek a globalizációt megkerülve választ adni, hazudnak. Ilyen szintű kihívásokra nincs könnyű, egyszerű és fájdalommentes megoldás, hiába puffogtatnak illiberalista erők ilyen jelszavakat. Mert ugyan könnyű azt mondani, és végtelenül kényelmesnek is tűnik, hogy zárjuk le a határokat a menekültek előtt, de ez már középtávon sem lesz megoldás. Az elég egyértelműen látszik, hogy Oroszország és csatlósai nem képesek az emberiség érdekeit szolgálni, ott egészen más a cél: a hatalom.
A kérdés csak az, hogy a liberális demokráciák képesek lesznek-e arra, hogy továbbra is az embereket és az emberiséget szolgálják. És ami ennél is fontosabb: képesek lesznek elhitetni az emberekkel, hogy valóban az ő érdeküket szolgálják?
