1918. november 11-én a franciaországi Compiégne közelében található erdő mélyén álló vasúti kocsiban írták alá az antanti nagyhatalmak, Nagy Britannia, Franciaország és a Német Birodalom képviselői a Compiégne-i Fegyverszünetet. Az I. Világháborút lezáró egyezmény aláírásával a nyugati fronton azonnal megszűntek a harcok, és ezzel végéhez közeledett a rengeteg emberéletet követelő, négy éve húzódó Nagy Háború.
2018-ban, száz évvel az egyezmény aláírása után látogattam el Olaszországba. Első utam volt olasz földön. De nem jöttem ismeretlen tájra. Nagyapám, aki a saját szavaival fogalmazva: „hét évig volt Ferenc Jóska katonája” hosszú időt töltött az Isonzo és a Doberdo környéki lövészárkokban. Tíz éves koromig mesélte hétről-hétre az ott átélt eleinte vidám életet, majd az azt lezáró borzalmakat.
Mikor a történelemórán a világháború taglalásához értünk csak lehunytam a szemem és magam előtt láttam a keleti-front mozgását Lengyelországtól kezdve Galícián át egészen az olasz fennsíkig. Újat már nem mondhattak számomra a könyvlapok. Történelemből amúgy is elkényeztetett az élet. Nagyapám az első világháborúban. Apám és anyám a második világháborúban huszonévesen élesben élték át az SS legények, a zsidó deportálások és a szovjet „pici roboti” korát. Nagybátyám megúszta a keleti frontot, túlélte az öt év orosz hadifogságot, de belehalt 56-ba. Első kézből ismertem a valót!
De Olaszország az más! Hiszen Doberdo az utókor számára a magyar Golgota. Minden lépés felidézte nagyapám szavait, minden úgy állt ott, ahogy elbeszélése nyomán elképzeltem. Lövészárkostól, folyóstól, kövestől, szép lányostól, hadikórházastól, mesebeli panorámástól.
2018-ban az olaszországi San Michele hegyen lenéztem a lában alatti fényesre csiszolt kövekre. Éreztem, hogy ezeket nagyapámnak és katonatársainak csizmái koptatták ilyen fényesre, ilyen egymáshoz passzolóra. Az épület előtt légvédelmi ütegek. A hegyoldalban kőbe vájt lőszerraktárak labirintusai. Odébb lövészárkok. A múzeum üvegvitrinjeiben gyalogsági ásók, fotók. Az egyiken, hordágyon sebesültet visznek társai az elsősegélyhelyre. A másik képen a sebesült már a hadikórházban mosolyog a fényképezőgép lencséjébe. Felsőtestét elborítja a fehér kötés. A szemét néztem.
Nagyapám nézett vissza rám kórházi ágyáról! És akkor hallottam az odakint a dübörgő poklot. A San Michele hegyről csak úgy záporoztak a golyók a völgybe. A folyó vizét takarta a rengetek hulla! A víz vörös volt a katonák vérétől! A kövek rohanó katonacsizmáktól csikorogtak. Német parancsszavak csattantak a fagyos őszi szélbe. Lassan kitámolyogtam a fénybe. Odakint verőfényes napsütés fogadott, meseszép panorámával.
Bent 1918.
Kint 2018.
100 év!
Alig mertem a fűre lépni, hiszen generációk óta nagyapáink vére táplálta őket!
100 év!
Lehajoltam, felvettem két követ.
Egymásba illesztettem őket. Kis kőkereszt formálódott belőlük.
Nem hagyhattam ott!
Hazahoztam emlékbe, hiszen nagyapám katonabakancsa csiszolta őket ilyen fényesre, ilyen egymáshoz passzolóra.
