Györfi Anna a Pécsi Nemzeti Színház kiváló színművésze, számos darabban láthattuk őt játszani, szerepelt a Made in Hungaria című filmben is, ráadásul ismert és elismert szinkronszínész. A színművészek mögött nehéz, embert próbáló időszak áll, különösen igaz lehet ez a pécsi társulat tagjaira, akik egy meglehetősen bizonytalan időszakon vannak túl. Pécsről, a karrierjéről, és az elmúlt időszakról beszélgettünk Györfi Annával!

– Mikor döntötted el, hogy színésznő leszel? Mit szeretsz legjobban a szakmádban?

– 6 évesen kerültem először színpadra a Budapesti Operettszínház ’A muzsika hangja’ című produkciójában, azóta nem szakadtam el a színház világától. Több, mint 70 színpadi előadásban szerepeltem azóta. Nem hiszem, hogy tudatos döntés lett volna részemről, hogy színésznő leszek, egyszerűen behúzott ez a világ gyerekkoromban, már nem tudok mást elképzelni hivatásnak, bár így is próbálok több lábon állni.

Alapvetően introvertált ember vagyok egy extrovertált személyiséget kívánó szakmában. Azt szeretem a legjobban benne, hogy a szélsőséges szerepek akaratlanul is nyitogatják a személyiségem. Változok és fejlődök általuk. Folyton mozgásban tartják a kíváncsiságom, agyi kapacitásom. Remélem vénséges koromig.

– Melyik az a szerep, amelyikre a legbüszkébb vagy? Van olyan szerep, amit még nem játszottál, de nagyon szeretnél?

– Legkedvesebb szerepem A Padlás Sünije, ebből játszottam a legtöbbet a Pécsi Nemzeti Színházban, csak néhány előadás választ el a 150. jubileumtól. Volt szerencsém a legendás Vígszínházi előadásban is beugrani egy előadás erejéig a Padlásba, ez nagyon kedves emlékem.

Vannak szerepek, amiket szívesen eljátszottam volna, de ezek egyelőre elkerültek, túlélem, minden szakmabelivel előfordul, és még bármi megtalálhat ezekből. Nagyon szerencsésen alakult a pályám, a Budapesti Operettszínházban eltöltött éveim után Pécsre szerződtem, és kiváló szerepeket játszhattam el a musicalektől a klasszikusokon át az operettekig. Amit addig nem tanultam meg a szakmából Budapesten, itt elsajátíthattam, elleshettem a kiváló kollégáktól.

– Film, szinkron, vagy színház? Melyik áll hozzád a legközelebb? Láthatunk még téged a Made in Hungariához hasonló filmekben?

Bár a főállásom a színházi színészet, számomra mégis a legkedvesebb a szinkronizálás. Nem másfél hónapig próbálok egy-egy szerepet, hanem azonnal bele kell helyezkedni egy karakter bőrébe, akár naponta több munka is adódik, nagyon színes és izgalmas munkának tartom.

Filmet nagyon ritkán forgatok, nem mozgok olyan otthonosan ezen a terepen egyelőre. A Made in Hungária különös helyet foglal el a szívemben, nagyon vidám forgatási időszak volt, sok barátom maradt meg abból az időszakból, oltári hangulatban teltek a forgatási hetek, sosem felejtjük el.

– Elmesélnéd, hogy mikor és hogyan kerültél Pécsre? Milyen benyomásaid voltak a városról először?

– 2008 tavaszán kerültem Pécsre, az első próbafolyamatom a Kölyök volt, 22 éves voltam akkor. Balikó Tamás maximális bizalommal fordult felém, amiért azóta is hálás vagyok. Kiváló társulat fogadott, meg voltam szeppenve, de könnyen befogadtak, szerettem itt lenni. A város azóta óriási változáson ment keresztül a 2010-es EKF projekt miatt, aminek a tanúja lehettem. Szeretek itt élni, örülök, hogy a belvárosban van a munkahelyem, sokat sétálok. Gyakran járok Orfűre vagy a Mecsekbe kirándulni, szerencse, hogy könnyen elérhető a természet.

– A PNSZ mögött bizonytalanabb időszak áll, a város és a kormány harca, illetve az igazgató választás miatt. Nektek színművészeknek ez belülről hogy jött le? Észrevehető volt számotokra is?

– Természetesen követtük az eseményeket, nagyon nehéz idők állnak mögöttünk, le a kalappal a színház összes dolgozója előtt, hogy ilyen szépen átvészelték ezt a terhelt időszakot. Az anyagi bizonytalanság, a pandémiás helyzet, a jövő alakulása mindenkit lenyomott, sokszor volt nehézkes a munka, olykor elmúlt belőlünk a munkakedv, de bizakodva tekintünk a jövő felé.

– Hogy élted meg a koronavírus időszakot? Mennyire volt nektek színészeknek nehéz az elmúlt pár hónap?

– Amikor egyik napról a másikra kihúzzák alólad a talajt, és megkérdőjeleződik, hogy szükség van-e egyáltalán a szakmádra, az bizony fel tudja bolygatni az önértékelést. Szerencsére a munkát egy percig sem hagytuk abba, így nem volt időnk aggódni. Az előző időszakban nagyon sokat dolgoztunk, még egy kis megkönnyebbülést is jelentett a „kényszerpihenő” tavasszal. Sokat voltam a családommal, ami nagyon hiányzott. Illetve évek óta én készítem a színház promóciós videóit, a pandémiás helyzet alatt az összes videó megjelenéséért én feleltem, kevés időm volt a sebeimet nyalogatni, nem estem kétségbe, tettem a dolgom.

– Szoktál még izgulni egy-egy fellépés előtt? Volt esetleg kellemetlen szituációd, mikor például elfelejtetted a szöveget, vagy bakiztál a színpadon? Elmesélnéd, ha igen?

– Nem szoktam izgulni, nyilván ennek is az az oka, hogy gyermekkoromhoz kötődik a szakmám, amikor játéknak fogtam fel a színházi létet. Szerettem itt tölteni az összes szabadidőm, természetes volt, hogy este 10-ig Valahol Európában előadásom van, másnap reggel meg megyek az iskolába, mint a többiek. Ez a természetesség érzés megmaradt, minden előadást ebben a szellemben játszom, komolyan veszem a feladataimat, de sosem izgulok. Bakizni szoktam, ritkán, ha nagyon fáradt vagyok, legördül a fekete függöny, improvizálni sem tudok, lefagyok, a kollégák mindig kisegítenek.

– Tudnál mondani három magyar és három külföldi színészt, aki számodra az etalon?

– Nagyon nehéz hármat-hármat kiemelni, de megpróbálom. Igó Éva, Haumann Péter, Törőcsik Mari. Az elbűvölő Audrey Hepburn, Tom Hanks és Meryl Streep.

Kiemelt fotó: Priskin-Fabinyi Annamária