Tegnap a kormány mindeddiginél szigorúbb korlátozó intézkedéseket jelentett be, ismét bezárnak az iskolák, óvodák, üzletek, szolgáltatások, gyakorlatilag csak és kizárólag a létfontosságú boltok maradhatnak nyitva. Ezekre a hírekre érkező általános reakció a felháborodás volt, az emberek többségének jól láthatóan elege van, és nem értenek egyet a kormány döntésével. Tegyük hozzá, mi is szívesen élnénk újra normális életet, és ezzel nem leszek népszerű, de lezárásokra sajnos szükség van, több okból is. Ráadásul ez egy olyan téma, amiről szakértőknek kell dönteniük, nem az átlagembereknek, hiszen ahogy vélhetően önök, úgy mi sem vagyunk járványügyi szakértők. Azonban ezzel együtt is jogos a felháborodásuk és a félelmük, több okból is.
Tavaly tavasszal az első lezárásnál érezhetően kisebb arányban voltak azok, akik felháborodtak, akkor még féltünk. Láttuk az olaszországi képeket, láttuk, hogy milyen pusztításra képes a vírus, tudtuk, hogy a magyar egészségügyi rendszer fele olyan jó sincs, mint az olasz, akkor nagyon alacsony volt azoknak a száma, akik nem értettek volna egyet a lezárással. Azonban akkor még nagyobb volt a félelem, mint a valódi veszély, a vírus első hullámát (vélhetően az időben meghozott és szigorú korlátozásoknak) jól vészeltük át.
Oda lett a félelem. Sokan elkezdték relativizálni a vírus erejét, és utólagosan feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is ültünk otthon több hónapig, a felhalmozott liszt-élesztő-vécépapír készleteinken.
Ősszel azonban eljött a második hullám, ami megmutatta: ha nem lépünk időben, bizony itt is tud pusztítani. Rengeteg ember halt meg, az egészségügyi rendszer az összeomlás szélére került. Azonban január végén, február elején elkezdtek jobban alakulni a számok, szóba került egyre többször, egyre több helyen az újra nyitás lehetősége, a kormány is erről indított konzultációt. Amilyen közel volt a normális élet, olyan váratlanul érkezett meg a harmadik, mindeddiginél pusztítóbb harmadik hullám. S a nyitás helyett még szigorúbb zárást kaptunk.
Az emberek persze még mindig félnek, de már kevésbé a vírustól, sokkal inkább attól, hogy miből fognak megélni. Rengeteg ember veszítette el a munkáját, rengeteg vállalkozás táncol a csődszélén, a kormány pedig a hangzatos, ámde sok esetben teljesen haszontalan bejelentéseken kívül nem segíti az emberek életét, megélhetését. A munkakeresési járadékot nem emelték meg, annak időintervallumát nem tolták ki, a bértámogatások alig akarnak megérkezni, az embereknek pedig exponenciálisan fogy a türelmük és a pénzük. Eközben azt látják, hogy a kormánytagok vagy a kormányhoz közeli emberek Dubajoznak, Maldív-szigeteznek, azt látják, hogy horribilis összegeket költ a kormány a MotoGP pályára, stadionokra, miközben a saját egzisztenciájukat féltik, a saját helyzetüket egyre bizonytalanabbnak látják.
Fele ekkora felháborodás sem lett volna tegnap, ha a kormány valóban segítené azokat, akik nehéz helyzetbe kerültek. Ha a kormány a digitális oktatás feltételeit az elmúlt évben kidolgozta volna, ha például Kásler Miklós miniszter ezzel foglalkozott volna, ahelyett, hogy Indiana Jonesosat játszott. Sokkal kevésbé lennének felháborodva, és sokkal kevésbé félnének az emberek, ha a kormány a pénzüket nem teljesen felesleges stadionokra, vasútvonalakra, vadászkiállításokra, jachtozásokra költötte volna el, hanem például a szociális szektorra.
Mert pár hét otthon ülést mindenki kibír (még ha nem is szívesen), azt azonban nem, ha nem tud mit enni, nem tud rezsit, albérletet fizetni. Ez a gond az iskolák, az óvodák, a boltok, a fodrászatok, a fitnesztermek újbóli bezárásával: tudják az emberek, hogy már nem sokáig fognak kitartani, segítség pedig sehonnan sem várható.
