Emlékszünk még, mikor tavaly ilyenkor mindannyian kint álltunk az erkélyen, és tapsoltunk? Tapsoltuk az orvosoknak, ápolóknak, a kórházi személyzetnek, a betegszállítóknak, a mentőtiszteknek, a mentőápolóknak, a sofőröknek, mindenkinek akikre úgy tekintettünk, mint hősök. Tapsoltunk nekik, felnéztünk rájuk, megbíztunk bennük, hálásak voltunk nekik, s éreztük, hogy legalább egy tapsolással tartozunk nekik, ha már a rendszerváltás óta valamennyi kormány elárulta, és mindig a sor legvégére állította őket, az oligarchák, a focisták, a multik, a haverok és mindenki más után. Tavaly ilyenkor tapsoltunk, mert tudtuk: megalázóan kevés pénzért dolgoznak nagyon sokat ezek az emberek.

Tapsoltunk teljesen jogosan, holott így utólag láthatjuk: a 2020 tavaszán bár féltünk, és nem tudtuk, hogy pontosan mivel is állunk szembe, valódi nyomás nem vagy csak alig volt az egészségügyön. Ettől függetlenül is járt a taps, járna ennél több is, azonban 2021 tavaszán már nincs taps. Már nincsenek hősök. Már csak a szkepticizmus maradt, a kiégés, a reményvesztettség, a düh és a frusztráció.

Ma már senki nem tapsol. Ma már elmúlt az a varázs, ami a tavalyi hangulatot jellemezte, az az érzés, hogy itt talán mégis csak lakik egy nemzet, akik a legnagyobb bajban összefognak, és kifejezik hálájukat azoknak, akiknek a legtöbbet köszönhetnek. Ez már a múlt. Akkor még trendi volt, ma új szelek fújnak. Ma már az embereknek annyira elegük van a vírusból, a bizonytalanságból, az otthonülésből, hogy magát a vírust is megkérdőjelezik, ahogy a különböző kórházakból érkező, áldatlan állapotokról szóló jelentéseket is. Akik tavaly még tapsoltak, ma kimondva, kimondatlanul hazugsággal vádolják meg az egészségügyi személyzetet. Tagadják a vírust, tagadják azt a harcot, amit az orvosok és ápolók nap, mint nap vívnak meg egy láthatatlan, azonban gyilkos ellenféllel, a magyar emberek életének megóvása érdekében.

Ha 2020 tavaszán járt a taps, most miért nem? Ha akkor tapsoltunk, akkor most teljes erővel kellene összecsapnunk a tenyerünket. Ha akkor hősként néztünk az egészségügyi dolgozókra, akkor most istenségként kellene kezelni őket. Hiszen a helyzet az elmúlt évhez képest csak romlott, és a következő hetekben romlani is fog. Aki a vírust tagadja, az egyben az orvosok, ápolók és valamennyi eü-dolgozó munkáját is tagadja. Azt a munkát, amit egyébként értünk végeznek, ami miatt egyre kevesebbet látják a saját szeretteiket, hogy bennünket ápoljanak, hogy minket mentsenek meg. De tovább megyek: aki a vírust tagadja, az hozzávetőlegesen annak a 16 ezer magyar embernek a halálát tagadja, akiket ez a vírus vitt el. 16,000 ember. Leírva csak egy szám. Valójában itt sok ezer apáról, anyáról, nagymamáról, nagypapáról, férjről, feleségről, gyerekről, barátról, kollégákáról van szó.

Persze érthető, hogy az embereknek elegük van az otthonülésből, elegük van, hogy egy éve a komfortzónájukon kívül élnek, elegük van a korlátozó intézkedésekből. Mindenkinek elege van. Egészen biztosan az ápolóknak is elegük van abból, hogy extrém sokat dolgoznak, és mégis tehetetlenül nézik végig, ahogy napról napra több áldozatot szed a vírus. Elege van mindenkinek, mindenki maga mögött szeretné már hagyni ezt az őrületet.

Ne tapsoljunk, már nem kell. Akinek tapsolunk, az úgyis a kórházban dolgozik most is. De ha nem is tapsolunk, legalább ezeknek az embereknek a munkáját, erőfeszítéseit, és az értünk hozott áldozatát ne tagadjuk, ne relativizáljuk, ne bagatellizáljuk el. Legyünk nekik hálásak, és ami ennél is fontosabb: fogadjuk meg a tanácsát, és ha saját magunkért nem is tennénk meg, értük tegyük meg, és oltassuk be magunkat! Egyébként is, annál előbb szabadulhatunk a lezárások alól. Végtére is ezt szeretnénk, nem?