Észtország a történelem folyamán viszonylag ritkán volt független állam. A középkorban a németek, a dánok, a svédek és az oroszok is uralkodtak az észtek felett, akik csak 1918-ban kiáltották ki a függetlenségüket, igaz a vörös hadsereg rögtön meghódította az államot, és nagyobb részét sikeresen meg is hódította. Később főleg brit segítséggel sikerült visszaverniük a vörös hadsereget, és mintegy huszonkét évre kivívták a függetlenségüket. A mostani időszak tehát a leghosszabb az észt történelemben, amikor önálló, független államuk van, ugyanis a mostani Észt Köztársaság 1991-ben lett független, huszonkilencéve.
Igaz, a függetlenségi törekvések jóval előbb elkezdődtek, az ország parlamentje már 1988. november 16-án ki nyilvánította szuverenitását a Szovjetunión belül. Ugyanebben az évben alakult az első független párt, az Észt Népfront, őket követte 1989-ben az Észt Nemzeti Függetlenségi Párt, végül 1991-ben lett újra független Észtország, akik tizenhárom évvel később az Európai Unió tagjai lettek, ugyanebben az évben (2004) NATO tagállam, majd 2011-ben első egykori szovjet tagköztársaságként az eurózóna tagjai is. Érdekes kérdés, hogy amíg a Balti Államok gyakorlatilag a legkisebb orosz ellenállás nélkül csatlakozhattak a nyugati szövetségesekhez, addig ugyanezt az ukránok már nem tehették meg, és vélhetően ha sor kerülne rá a beloruszoknak sem lesz rá lehetőségük.
Észtország – hasonlóan a többi balti államhoz – jelentős orosz kisebbséggel rendelkezik, a 2020-as adatok alapján a lakosság 24.7%-a orosznak, 29.60%-uk pedig orosz anyanyelvűnek vallotta magát. Ide tartozik, hogy bár az észt lakosság többsége nem vallásos (54.14%), de a legnagyobb egyház az országon belül az ortodox, vélhetően ez is az orosz diaszpórának köszönhető. Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert az oroszok részben Ukrajnában is az ott élő orosz kisebbség védelme miatt avatkoztak be a konfliktusba, így ha az a Krím esetében egy jogos érv Putyin Oroszországa részéről, akkor egy esetleges nemzetiségi konfliktus esetében Észtország megszállása esetén is hivatkozhat erre Moszkva.
Észtország ma a leggazdagabb egykori szovjet tagköztársaság, az egy főre jutó GDP az IMF 2019-es adatai alapján 23,760 USD volt, Litvánia és Lettország követi az észteket (előbbinek 19,480, utóbbinak 17,770 volt az egy főre jutó GDP-je), tőlük már messze elmaradva áll a képzeletbeli tabella negyedik helyén Oroszország mintegy 11 ezer dolláros éves GDP-vel. Látható tehát, hogy messze a három balti állam a leggazdagabb egykori szovjet tagköztársaság, de jogosan merül fel a kérdés: ennek történelmi hagyománya van, vagy mindez a nyugati orientációnak köszönhető?
Egy 1988-as CIA jelentés szerint a balti államokban volt a legkisebb a szegénység. A vizsgálat azt mérte, hogy a különböző szovjet tagköztársaságokban a társadalom mekkora hányada él kevesebb, mint 75 rubelből havonta. Tádzsikisztán volt ezalapján a legszegényebb tagköztársaság, ahol közel 60% élt mélyszegénységben, eközben a három balti államban 5% körül mozgott az extrém szegények aránya, ami messze a legjobb arány volt a Szovjetunión belül. Ha a még érdekesebb GNP (bruttó nemzeti termék) adatokat nézzük, akkor a korabeli CIA jelentés még inkább alátámasztja, hogy óriási különbségek voltak a Szovjetunión belül, a balti térség messze a legfejlettebb területe volt a kommunista szuperhatalomnak.
A CIA 100-as egységet vett alapul, 1970, 1980, 1985 és 1988 volt vizsgálva. Az alábbi módokon alakultak a Balti állam adatai: 131.8, 123.3, 121.9, 123.4.
Minden egyes vizsgált évben az észt bruttó nemzeti termék volt a legmagasabb a Szovjetunión belül, Lettország és Litvánia pedig végig a második-harmadik helyen állt. Ugyanez az egy főre jutó fogyasztáson is kirajzolódott, amiben szintén minden egyes vizsgált évben az észtek végeztek az első helyen, a lettek és a litvánok előtt, messze megelőzve az összes többi tagköztársaságot. Látható tehát, hogy a szovjet időkben is komoly gazdasági előnyben voltak az észtek, más tagköztársaságokhoz képest, ha Magyarország volt a keleti blokk legvidámabb barakkja, akkor Észtország a Szovjetunióé.
Azt feltételezem, hogy nem teljesen véletlen, hogy a balti országok elsők között nyilvánították ki a függetlenségüket, messze jobb gazdasági-társadalmi lehetőségeik voltak, mint a Közép-Ázsiai térség országainak.
Ha megvizsgáljuk az egykori szovjet államok HDI-indexét (Emberi fejlettségi index), az ENSZ 2018-as jelentése alapján, azt mondhatjuk, hogy ahogy a gazdasági mutatókban, úgy ebben a tényezőben is Észtország a legfejlettebb, őket Litvánia és Lettország követi. Globálisan nézve Észtország a 29., Magyarország a 40., Oroszország az 52., helyen áll. Látható tehát, hogy Észtország a hagyományosan is a térség gazdagabb országai közé tartozott, ám amíg számos egykori szovjet állam az Unió felbomlása után visszaesett, addig Észtország fejlődése gyakorlatilag töretlen: ma a világ egyik legdigitalizáltabb állama, remek oktatási rendszerrel, egyértelmű nyugati orientációval.
De mindezt miért engedte Moszkva Tallinnak, Rigának és Vilniusnak, és miért nem engedte Tbiliszinek, Kijevnek, és vélhetően miért nem engedné Minszknek illetve Chișinăunak? Hiszen a balti országokban jelentős orosz kisebbség él, Lettországban és Észtországban minden negyedik ember orosznak vallja magát, de Litvániában is a teljes társadalom közel 6%-a orosz.
Ezeknek számos oka van, melyeket az alábbiakban próbálom meg bemutatni.
A Szovjetunió 1989-1991 között tartó felbomlása eredményeként számos új ország jött létre, Oroszország gazdaságilag és katonialag is meggyengült. A Szovjetunió felbomlását követő néhány évben úgy tűnt, hogy a fejlődést a Nyugathoz való asszimilációval azonosító liberálisok/atlantisták kerültek domináns pozícióba: a nemzetközi trendeket követve, Borisz Jelcin vezetésével Oroszország megkezdte a nyugati politikai és gazdasági minták átvételét, amit Andrej Kozirjev külügyminiszter nyugati hatalmakkal való partneri viszony kialakítását célzó külpolitikája egészített ki. A nagyszabású kísérlet azonban hamar kudarcba fulladt. Ám a jelentős gazdasági visszaesés, a nyugati demokrácia felülről szervezett, máshonnan átvett mintái kudarcba fulladtak, és már 1996-ra gyakorlatilag elbuktak.
Abban az évben a nyugat-barát Kozirjev helyére az egykori KGB igazgatót, Jevgenyij Primakovot nevezték ki külügyminiszternek A nyugati integráció-ra alapvetően nyitott Kozirjevvel ellentétben Primakov egy olyan multipoláris nemzetközi rendszer létrehozását sürgette, amelyben Oroszország nagyhatalmi státusza garantált (Toal, 2017: 85-86). A „közel-külföld” kifejezés is ekkortájt született meg, ami az egykori szovjet tagköztársaságokra utalt. Igen ám, de 1996-ra a Balti országok „nyugatosítása” már javában zajlott, mind az EU, mind a NATO csatlakozáshoz szükséges tárgyalások elkezdődtek. Egészen egyszerűen Oroszország az 1990-es években túl gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza a három balti állam NATO és EU tagságát, de jól jelzi Oroszország erejét, hogy 2008-ban a grúziai NATO tárgyalások után szinte rögtön képes volt beavatkozni, és jelezni, hogy eddig, és ne tovább. Mint ismert a 2008. áprilisi NATO csúcstalálkozón deklarálta azt, hogy további volt szovjet államok lehetnek a szervezet tagjai (Grúzia, Ukrajna), erre válaszul Moszkva öt hónappal később megtámadta Grúziát, igaz a casus belli Dél-Oszétia és Abbházia és az ottani – az észteknél jóval alacsonyabb létszámú – orosz kisebbség megvédése volt.
Mindenesetre Moszkva jelezte 2008-ban, hogy eddig és ne tovább. Oroszország egyértelműen fenyegetésként tekint a NATO keleti bővítésére. A bővítés legnevesebb kritikusai közé tartozik a hidegháborús feltartóztatási politika szellemi atyjának tartott George F. Kennan, aki 1997-ben a korszakbeli amerikai politika legsúlyosabb hibájának nevezte a NATO területi terjeszkedését, állítását azzal indokolva, hogy a döntés feltüzeli az orosz nacionalizmust, az orosz külpolitikát pedig nyugatellenes irányba tereli (Kennan, 1997).
Észtország a függetlenedése óta tudatosan törekszik arra, hogy minél kisebb legyen a függősége Moszkvától. 2017-ben például a többi balti országgal együtt leváltak az orosz áramhálózatról, egyre nagyobb szelete az észt energiatermelésnek a megújuló energia, az EU jelentése alapján 2018-ban a teljes energia igény 25%-át tette ki megújuló (szél, nap stb.) energia.
Ennek ellenére az orosz fenyegetés érezhető a balti államokon, különösképen a krími válság óta. Észtország, Lettország és Litvánia is jelentősen növelte a katonai kiadásait, 2014 és 2020 között. GDP arányosan nézve Észtország jelenleg 2.83%-ot költ katonai kiadásokra, ami az egyik legmagasabb szám a NATO-n belül, csupán az Egyesült Államok, Görögország, az Egyesült Királyság költ ennél többet, arányosan. Őket a lettek követik (2.32%) majd a lengyelek és a litvánok (2.28%). Amíg 1993-ban az észtek katonai kiadása csupán a teljes GDP 0.7%-a volt, addig a NATO csatlakozás évére (2004) elérte az 1.7 százalékot, ma pedig közelít a 3%-hoz. Ha az orosz nagyhatalmi tervekhez hozzávesszük, az Észtországban élő jelentős orosz populációt, akkor láthatjuk, hogy nem teljesen alaptalan Tallin aggódása, pláne Krím óta. Radásul az orosz-barát politika kimondottan erős Észtországban, a 2015-ös észt parlamenti választásokon a Moszkva-barát Észt Centrumpárt 24,7 százalékot szerzett, 2019-ben pedig koalíciós kormány tagja lett, igaz a Reform Párt mögött. Megfigyelhető volt a választásokon, hogy az orosz-barát párt főleg az ország keleti felén volt igazán erős, elsősorban Hajruban és Ida-Viruban ahol nagyobb számban élnek orosz származású, önmagukat orosznak valló emberek.
De sikeres volt-e az észt rendszerváltás és függetlenedés?
A kérdés jogos, de úgy gondolom, hogy érdemes megvizsgálni a mihez, pontosabban kihez képestet. Almát az almával, rendszerváltóországot a rendszerváltóországgal. Habár a keleti blokk államai számára a 89-91 között lezajló rendszerváltás a szabadságot elhozta, ám a lakosság többsége megsínylette a változást, szinte mindenhol bedőlt a nehézipar és a mezőgazdaság, egyik pillanatról a másikra tömegek váltak munkanélkülivé. Magyarországon például 1993-ra bőven 10% fölé ugrott a munkanélküliségi ráta, Lengyelországban a 15%-ot is meghaladta, de Észtországban is gyakorlatilag pár év leforgása alatt a 0% körüli értékről 10% fölé nőtt. Érdemes megnézni az egykori szovjet tagköztársaságok egy főre jutó GDP-jének a változását a Szovjetunió felbomlásától, napjainkig. Ahhoz, hogy átláthatóbb legyen az adat, csak az egykori szuperhatalom európai, Európához tartozó országait vizsgáltam meg. Az adatok a világbank oldaláról származnak.
Egy főre jutó GDP, az egykori szovjet tagköztársaságok esetében. Élen az észtek.
Az jól látható, hogy Észtország áll messze a legjobban, ahogy az is kivehető az ábrából, hogy 1993-ban, az első észt adatok érkezésekor Oroszországban még egy hajszállal magasabb volt az egy főre jutó GDP. Mára a különbség több, mint kétszeres lett a két ország között. Az ukránokkal szembeni kétszeres előny közel nyolcszorosra nőtt. Gazdasági és talán társadalmi szempontból is egyértelműen a rendszerváltás egyik nyertese lett a balti állam. Persze a gazdaság önmagában nem minden, ezért érdemesnek találtam megvizsgálni a születéskor várható élettartam változásait, ugyanezekben az országokban. Itt is egyértelműen, és fölényesen vezet Észtország, holott – bár kissé sűrű a kép – látható, hogy ez közel sem volt így mindig. 1993-ban az ukrán, a litván és a belorusz várható élettartam is magasabb volt. Az észtek 67.91-ről 2018-ra 78.244-re jutottak el, ami világ szinten is kiemelkedő adatnak minősül.
Születéskor várható élettartam: magasan az elsők az észtek.
Észtország tehát a legtöbb releváns gazdasági-társadalmi mutató alapján a legjobb helyzetben lévő egykori szovjet tagköztársaság. De mi a helyzet a nem szovjet, de a keleti blokkhoz tartozó államokkal? A következőkben hasonló adatokat nézve szeretném Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovákiával és Magyarországgal összehasonlítani Észtországot.
Várható élettartamot nézve, Észtország jelenleg a második, Csehország mögött. Mi sajnos a mezőnylegvégén állunk, pedig jól látható, hogy a 90-es években még messze az észteknél volt a legrosszabb a helyzet (kék szín), de egészen 2005-ig ők voltak a sereghajtók, ám azóta egyértelműen törnek előre.
Lehet, hogy nem túl nagy ország, de az biztos, hogy sokkal gazdagabbak nálunk. Pedig mi jobb pozícióból indultunk…
Ami az egy főre jutó GDP-t illeti, ma már a volt Közép-európai államokhoz képest az egykori szovjet tagköztársaság gazdagabbnak számít, holott 2001-ig itt is az utolsó volt a világbank adatai alapján.
Ezek persze csak a legalapvetőbb adatok, és számos más aspektust is érdemes lenne vizsgálni, de nem feltétlenül szeretném a teljes keretet képekkel és ábrákkal kitölteni.
Mi az észtek sikerének a kulcsa?
Digitalizálás, oktatás, szabadpiac.
A rendszerváltáskor az észt politika liberális gazdaságpolitikát hirdetett, az állam nem avatkozott be a paic működésébe, nem alkalmaztak védővámokat, egyfajta Laissez-faire kapitalizmus valósult meg. Az észt ipar a minőségtelen szovjet piacról átállt a minőségibb termelésre. Nagyon szigorú költségvetést követtek, nem zárhatott hiánnyal az észt költségvetés. Minden plusz forrást az oktatásba invesztáltak.
A szabadpiac magával hozta a szabad vállalkozásokat, az innovációt, a fejlődést, ennek lett az eredménye a Skype, a legismertebb észt start-up, de említésre méltó a Taxify is. Az országban elképesztő digitalizálás zajlott le, ma már elektronikusan bármit elintézhetnek az észtek, ez jelentős idő és energiaspórolás, szavazhatnak online, állampolgárságot igényelhetnek, vállalkozásokat indíthatnak, bárhonnan a világból. Az oktatásba invesztált források pedig a világ egyik legfejlettebb oktatási rendszerét hozták létre. Az észt diákok évek óta a világ legjobbjai a PISA-teszteken, már általános iskolában elkezdenek programozni tanulni, így ellentétben a magyar diákokkal, az észtek nem digitális analfabétaként kerülnek ki az oktatási rendszerükből.
Összességében elmondható, hogy bár a 90-es éveket Észtország sem úszta meg komoly gazdasági visszaesés nélkül, a rendszerváltás abszolút sikertörténetnek számít a legkisebb méretű egykori szovjet köztársaságban. Ma térségének messze a leggazdagabb, legfejlettebb állama, akik stabil tagjai a NATO-nak, az EU-nak és az Eurozónának is, mindemellett magukénak tudhatják a világ egyik leginnovatívabb oktatásirendszerét, ami további szép jövőt jósol az államnak. Ugyanakkor aggodalomra adhat okot a nagyszámú orosz kisebbség, és Moszkva egyre agresszívabb külpolitikája. Vélhetően ahogy a többi balti államnak, úgy Észtországnak is szerencséje volt, hogy az 1990-es években, amikor megkezdődött az ország nyugati orientációja, Oroszország még kellően gyenge volt ahhoz, hogy a NATO és az EU keleti terjeszkedését megállítsa. Ennek ellenére a NATO-nak és a nyugati világnak ébernek kell maradnia, látva Putyin terjeszkedő politikáját, könnyen lehet, hogy a „közel külföld” jegyében Moszkva vigyázó szemeit Tallinra, Rigára és Vilniusra vetette már.
Kiemelt kép: Tallinn