Az ENSZ 1992-ben nyilvánította december 3-át a fogyatékos emberek nemzetközi világnapjává. Harminc éve a kezdeményezés célja az volt, hogy ezen a napon kiemelten hívják fel a figyelmet a baleset, betegség, katasztrófa következtében fogyatékossá vált emberek problémáira.
BaHír: Tóth Lajos Szentlőrincen élő 37 éves, 90 százalékos látásfogyatékossággal élőt arról kérdeztem, hogy napjainkban milyen megélni a fogyatékosságot, és hogyan tud beilleszkedni a társadalmunkba?
Tóth Lajos: Születésem utáni betegség folytán veszítettem el a látásom több, mint kilencven százalékát. Hála a felelős, és odafigyelő szülői nevelésnek, úgy érzem, hogy remekül megállom a helyem a társadalomban. Megtaláltam a feladatom, és mára már én segítem sorstársaimat a mindennapi élet apróságaiban. Szerencsére korunk technikai vívmányai hihetetlen mértékben megkönnyítik a látássérültek életét az utcán épp úgy, mint a háztartásban. Telefonos applikációk, számítógépes programok, elektronikus vakvezető bot, mind a napi életben segíti a látás korlátozottakat. Mellette sajnos azért megtapasztalhatóak néhány félresikerült ajtómegoldások az új épületeken, amelyek inkább nehezítenek, mint segítenek a napi szükségletek beszerzésében. Cserébe viszont az emberek szemlélete mára megváltozott a fogyatékkal élők elfogadása tekintetében. Én sokat utazom, és a személyszállítással foglalkozók részéről kiemelt segítőkészséget és odafigyelést tapasztalok, amit ezúttal is nagyon köszönök magam, és sorstársaim nevében is.
A fogyatékos emberek nemzetközi világnapján a legfontosabb tudatosítani minden emberben, hogy a fogyatékosság nem betegség, a fogyatékosság egy állapot, és az a tény, hogy egyes embertársaink bármilyen okból is, de képességeikben korlátozottak, azért az élet egyetlen területén sem sérülhetnek a jogaik a fogyatékosságuk miatt.
A fogyatékosság jelentése, hogy a fogyatékos személy az, akinél a visszafordíthatatlan, élethosszig tartó következményekkel járó fizikai, pszichoszociális, vagy érzékszervi károsodás, funkcionális korlátozottság, működőképesség korlátozódása megállapítható.
Azt is kimondták, hogy a fogyatékosság nem betegség, hanem egy olyan állapot, ami azonban nagyban megnehezíti, korlátozza a fogyatékkal élő ember személyes és közösségi életét, mindennapjait, életvitelét, tanulását, munkavállalását. Elmondható, hogy a fogyatékkal élőknél általában a megszokott, mindennapi életben való probléma mentes részvételt.
Soha nem lehet a fogyatékosság csupán egy személy problémája, hanem emberjogi kérdés kell hogy legyen, és annak kezelése, a felmerülő problémák megoldására társadalmi összefogást, kollektív felelősségvállalást kíván. Napjaink társadalmának a legfőbb célja az, hogy a sérült ember soha ne érezze úgy, hogy a gondjával, problémájával egyedül maradt. A fogyatékosok érezzék, hogy nincsenek magukra hagyva a nehézségeikkel, a társadalom többi tagjától ne szigetelődjenek el, hanem a társadalom egyenrangú polgárainak érezzék magukat.
2006. december 13-án, az ENSZ Közgyűlése elfogadta a Fogyatékossággal élő személyek Jogairól Szóló Egyezményt, valamint annak Fakultatív Jegyzőkönyvét. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy az ENSZ tagállamai elismerik, hogy a fogyatékos emberek az országaikban egyenlőek bárki mással. Az ENSZ tagállamainak országaiban a fogyatékosokat ugyanazok a jogok és kötelességek illetik meg, mint társadalmuk többi tagját. Napjainkra Európában szerencsére az elmúlt évtizedek során a fogyatékosságról, és a fogyatékosokról való gondolkodás óriási változáson ment át. A szemléletformálásban nagy szerepet vállalt az ENSZ és a WHO ide vonatkozó iránymutatásával.
