A pécsi WeFeNn alapítvány küldte el nekünk Rozi, a jákó papagáj szivszorító történetét.

Rozi, a jákó papagáj közel 4 hónappal ezelőtt került alapítványunk gondozásába. Mint oly sok afrikai szürke papagáj, Rozika is kézzel nevelt fióka volt, akit már tojás korában elszakítottak eredeti családjától. Sajnos sok madár kezdi az életét Rozihoz hasonlóan, hiszen az ember egy dögönyözni való, bájos családtagot akar magának a madár személyében.

Ugyebár egy úgynevezett „előkészített”, kézszelíd fiókát magunkhoz venni sokkal könnyebb, mint egy már idősebb, szülők által neveltet, akit szelidítgetni kell. Valóban, a kézzel nevelt madarak rendkívül bájosak. Totyognak az ember után, bárhova is megy, kiabálnak utána, ha elmegy otthonról. Ha hazaér, simit követelve bújik az ember keze alá. A kézzel nevelt madarak az ember szemszögéből hihetetlenül bájosak, azonban ezek a madarak önmaguktól, az emberek közül választanak ki maguknak társat. És ez egy kívülálló számára bájos, lenyűgöző, hogy mennyire kötődik a gazdájához. Épp ezek miatt a videók, képek miatt szeretnének sokan kézzel nevelt madarat. De valóban ideális ez a kapcsolat?

A papagájok rendkívül szociális lények. Társukhoz akár 80 évig is kötődnek, és SOHA nem kerülnek hallótávolságon kívül a párjuktól. A kézzel nevelt papagájok tulajdonosai jól ismerik a problémát, mikor madaruk egyfolytában csüng rajtuk, mindenhová menni akar velük, kapaszkodik beléjük, amikor vissza kell menni a kalitba, és tudja jól, hogy egyedül marad. Amilyen bájosak a bújós, simizős képek, épp oly szívszorító ez a jelenet minden egyes nap, mind a madárnak, mind a gazdinak. Mikor el kell válni, és magára kell hagyni. Igen, szívszorító… és ez az ami a cuki fotókon nem látszik. Ők társas lények, szükségük van a párra. A kézzel nevelt madarakat sajnos szinte soha nem lehet már beszoktatni a fajtársakhoz. Rozika 12 madárral él együtt, köztük fajtársakkal. Míg a többiek egész nap játszanak, fürdenek, kommunikálnak egymással, Rozi nem tud velük mit kezdeni. Képtelen bármilyen kommunikációra fajtársaival, amikor egyedül hagyjuk velük, csak egy helyben ücsörög. Neki az emberi társaság jelenti már a megnyugvást, az az öröme, ha köztünk lehet.

A papagájoknál a szülők már tojás korban csipognak a fiókáknak. Ez a kommunikáció nagyon fontos a későbbi normális szocializációban. A kézzel nevelt madarak megrekednek két világ között, se a papagájok, se az emberek közé nem tudnak beilleszkedni. Hisz olyan fontos lépések maradtak ki a szocializációból, mely később már nem tanulható meg. Pár éve olvastam egy remek cikket a témában, a cikkíró, a párhuzam miatt a „kézzel nevelt ember” címet adta a irománynak.

A cikkben olyan gyerekek történetét írták le, akiket különböző okokból, életük bizonyos szakaszában állatok neveltek, és megfigyelték, hogyan tudnak beilleszkedni később a társadalomba, illetve megtanulni az emberi nyelvet. Kiderült, hogy van egy időszak , amit ún. „biológiai sorompóként” emlegetnek. Az élőlények időszakban képesek bizonyos társas viselkedések és fajtársakkal való kommunikáció elsajátításában, utána ha az úgynevezett “biológiai sorompó” lezárult, már képtelenek rá. Az állatok által nevelt gyerekeknél ez szépen megmutatkozott, akik 6-7 éves korukig nem hallottak emberi beszédet, utána már képtelenek voltak megtanulni azt.

A kézzel nevelt madaraknál hasonló a probléma. Nem tudnak beilleszkedni a fajtársakhoz, hiszen olyan fontos szocializációs periódusok maradtak ki náluk, amik szinte lehetetlenné teszik ezt. Így gyártunk a kézzel neveléssel állandóan frusztrált, zavart, viselkedészavaros madarakat, akik hiába hívják naphosszat a “párjukat”, akik nem is értik, miért hagyja el őket újra és újra a gazdi, hisz a természetben ez soha nem történik meg. Ezért is tartjuk fontosnak leírni, hogy amit itt ezen a képen látunk, bármennyire is annak tűnik, nem cuki… hanem tragédia.

Szerző:

Dr. Gajcsi Dóra,
a WeFeNn alapítvány alapítója,
EXO Center, egzotikus állatok szakállatorvosa