Hogy lehet pacifista az aki hadiipari üzemeket telepít be az országba, minden második szava háborús retorikát tükröz (adventi hadművelet, brüsszeli szabadságharc, s egyéb kurucos demagóg szlogen), mindemellett szisztematikusan, az iskolarendszeren keresztül millitarizálja a fiatalokat, s mint azt is tudjuk, erőszakszervezetek poroszos bürokratikus gépezete alá ad szociális feladatokat ellátó intézményeket, ahol a szakmai párbeszéd lenne elsődleges a büntető intézkedések és a kontrollt erősítő regulációk helyett.
Hogy lehet pacifista az a kormány, amelynek a pártsajtója a szenvedélyes duginista nyugatellenes propagandától, illetve a „világ ellenünk fordult mindig” áldozatpóz teátrális, s egyben igazságtevő (turul)matrijóska érzésétől felajzva háborús uszítást, s tömeges néphergelést folytat az Egyesült Államokkal szemben? Hogy lehet békepárti az a kormány, amely (világ)háborús pszichózisban tartja, vagy akarja tartani a médiagépezete által az embereket (akiket amúgy teljesen hülyének néz annak ellenére, hogy velük azonosítja magát, mint ahogy ez a felfogás a „népi demokrácia” pártelitje körében is jellemző volt) hogy legitimálja a racionális jogelvek szerint egyébként hadiállapotban, vagy bármilyen más katasztrófahelyzetben bevezetni szokott rendeleti kormányzást, ami a „háborúpárti” európai országokban egyáltalán nem jellemző?
Hogy lehet pacifista az a kormány, amelynek a pártsajtója egy emberként kiált diktatúrát, amikor betiltanak Ukrajnában egy moszkovita, a szovjetorosz imperializmussal szimpatizáló, s a szovjet ideológiát is nyíltan felvállaló pártot hadiállapotban, vagy őrizetbe vesznek egy pravoszláv moszkovita papot, aki vélhetően egy beépített kém (háborúban pedig a kémeket és a hátországban zendülést provokáló „belső ellenségeket” általában nem kedvelik) viszont nálunk rendben van, hogy nem folyik háború az ország területén, mégis rendeletekkel kormányoz a hatalom? Milyen racionális magyarázat van arra, hogy a külügyminiszterünk Tenkes kapitányként a geopolitikai játszmák mezejére nagy önbizalommal kirohan a „béke jegyében” s végül Belarusz kommunista helytartóinál, Lukasenkáéknál, s a dácsájában hanyatló nyugati göncökben feszítő Lavrovnál köt ki, miközben a kormánykommunikáció nyíltan és leplezetlenül agresszív uszítást, hergelést folytat az aktuális megközelíthetetlen nagyhatalmú „ellenségekkel” szemben, mintha valamiféle gonosz istenségekkel riogató pogány prédikációt hallanánk?
S végül. A kormány valóban békepárti, vagy a békepártiság köntösében tartja háborús pszichózisban az országot, napirenden tartva a „geopolitikai játszmák” témát, hogy a lokális, belső gondokat elfeledtesse, amire behatása lenne, de mégis olyan globális ügyekkel foglalja el magát amiben meg semmiféle ráhatásunk sincsen? De mindegy is mindez, igazából csak arra akartam rávilágítani, hogy a konklúzió megint csak ugyanaz. Az egész háború – békepárti duma csak egy színjáték, amelyben mi vagyunk a jelmezek, kellékek, bútordarabok amelyek – amikor épp nincs szükségük rá – csak porosodnak a raktárban.
