Kedves Olvasók! Fogadják sok szeretettel Barkaszi Ildikó versét, amelyet a szerző a második ukrajnai háború indulása környékén írt, mivel Barkaszi Ildikó kárpátaljai származású, és nap mint nap nehéz szívvel gondol a szülőföldjére, főleg ebben a gyászos időszakban, amikor a háború árnyéka vetül erre a szép és érintetlen vidékre.

Barkaszi Ildikó

A szerző a versét szeretné azoknak ajánlani, akik valamilyen módon távol vannak a szülőföldjüktől, de az emlékeikben időnként mégis tisztán látják maguk előtt.

Elfeledett 

Nagymamám bölcs
füvei kertjében,
és a mezője mindig
korán kisarjadt.
Az ő szemével a
búzavirág kékebb,
az ő lábával puhább
az ős ösvény talpam
alatt.

A föld lelke vele
szólított meg,
nélküle e táj kietlen
némaság marad;
míg a kalász arany
ékszerévé érett,
s hajában ezüstté
derengett a reggeli harmat.

A hajnal vele mindig
vakítóan fénylett,
és a temető felé sötétedett a legszebb
alkonyat.
A béke teremtő egére
égett
mellette az örökkévaló
pillanat.

A megálló idő
tökéletessége
ereszkedett a százéves
Biblia lapjaira;
Halkan susogott a fák
sötétjében
a csillagoktól éber,
sóhajtó éjszaka.

Egy elfeledett föld
lélegzete volt ez,
hazatérő nyájak
lépteink dala
egy földért,
ami másoké lett,
a lejegyezhetetlen
szótlanság szava...