Sokat jár Pécsre az év végén Szulák Andrea: az eMRTon és Máté Péter díjas előadóművészt október végén a Mirandolina főszerepében láthatta a közönség, november végén és december elején pedig a Pécsi Nemzeti Színházban is találkozhatnak vele az érdeklődők. Az énekesnő számos feladata közepette szerkesztőségünk rendelkezésére állt egy rövid beszélgetés erejéig.
Mit jelent az Önnek Pécs városa? Köti-e ide valami?
Jelenleg nagyon-nagy kedvencem Pécs, mert hosszú idő után a Pécsi Nemzeti Színház az első olyan nem budapesti színház, ahol játszom és ez nagyon nagy öröm, ráadásul egy álomszerepet kaptam, a Chicagoban Morton mamát. Nagyon szeretem az ilyen összetett szerepeket. A színházi pályafutásom elején egyébként a Győri Nemzeti Színház és Győr városa fogadott ugyanilyen szeretettel és ugyanilyen befogadóan, és az hosszú évekre meghatározta az életemet és a pályafutásomat. Most Pécsen érzem ugyanezt. Ez egy ajándék nekem.
E mellett nagyon fontos és értékes barátságok is kötnek Pécshez, és nagyon sok régi szép emlék, például a Radivojevics Milán étterem is nagy kedvencem volt, bár ez lehet már sok olvasónak nem mond sokat.
Mirandolina is egy hasonlóan kellemes szerep az Ön számára?
Igen, de ennek van egy másik oka is. Volt egy időszak körülbelül 2.5 évvel ezelőtt, amikor úgy tűnt, hogy a színházi pályafutásom véget ér. Ugyanis amikor még a pandémiából tápászkodott fel az egész ország, meg a kultúra, akkor nem indult be egy csomó színházi project. Volt sok koncertem tervben, de a Madách Színház például levette a műsoráról a „Tanulmány a nőkről”-t, amiben játszom, a Játékszínben még nem indult be a „Menopausa”, az Operett Színházban pedig még csak tervezték, hogy mi legyen. Ekkor úgy tűnt, hogy az elmúlt 25 év ellenére nem lesz szerepen.
Aztán pontosan egy héttel később csörgött a telefonon és nagyon sok igazgató hívott fel. Először azt hittem, hogy valamilyen értekezletről jönnek és egymás kezébe adják a telefont, mert annyira szürreális volt az egész. Többek között a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója is ekkor keresett fel és kínált meg Morton Mama szerepével. És mire épp befejeztem az egyik helyen a próbaidőszakot, már kezdtem is valahol máshol. Tehát egy olyan „Ajándék-sorozatot” kaptam, hogy azt sem tudtam, hogy hogyan fogom megugrani, de megoldottam. Így jött be a képbe az Art Színtér is (a Mirandolina produkció szervezője – szerk.) ennek a hullámverésnek a vége felé, 2 évvel ezelőtt ősszel volt a premierünk.
Ha már szerepekről beszélünk: előfordult már, hogy olyan szerepet kellett játszania, amit nagyon távolinak, vagy testidegennek érzett? Ilyenkor nem vállalja a szerepet, vagy megpróbál alkalmazkodni?
Természetesen volt ilyen. Ilyenkor én rövidtávon mindig megpróbálok alkalmazkodni. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy bizonyos idő eltelte után nem köszöntem el ezektől a szerepektől. Én ezt csak örömből tudom csinálni. Nem tudom, nem merem, és nem is akarom nem szeretetből és nem szenvedélyből csinálni ezt. Az én eredeti hivatásom az éneklés, amivel nagyon sok energiát és érzelmet tudok közvetíteni bárhol, bármikor. A színház nekem kicsit olyan, mint egy templom. Ott kivételesnek érzem magam. De ha olyan a helyzet vagy olyan a szerep, esetleg olyan körülmények vesznek körül, amibe nem tudok teljes mértékben beleállni, akkor én nem az vagyok, aki puffog titokban a büfében, hanem odaállok az igazgató elé és azt mondom, hogy köszönöm a lehetőséget, de szerintem ez a szerep másnak jobban állna.
Korábban nagyon sok televíziós műsorban szerepelt, először szórakoztató, később inkább zenei műsorokban. Tudatos volt ez a váltás?
Nem volt tudatos. Általában a műsorkészítők és az alkotók többé-kevésbé tűpontosan látják, hogy egy művész, illetve személyiség hol tart, mi az, ami tőle hiteles lehet.
Annak viszont rettenetesen örültem, hogy az én esetemben volt ebben egy evolúciós folyamat, hogy elindultunk a nagyon szórakoztató, nagyon könnyed, tétnélküli műsoroktól a mélyebb, felnőttesebb beszélgetős műsorokig, majd jött a zenei énem, illetve az anyai énem, ha az Ének iskolájára gondolok. És ezeket mind nagyon élveztem, egyik sem volt testidegen. Szerintem arra rájöttek mind a tévében, mind a színházban, hogy ami nekem jól áll, az működik.
Az ének iskolája is testhez álló volt? Foglalkozott korábban gyerekekkel?
Nem, ez akkoriban új kihívás volt, de nagyon élveztem, mert akkor ment az én kislányom is iskolába, ezért emocionálisan bele tudtam illeszkedni abba a szerepbe, amit a gyerekek szülei élnek át, helyettük is tudtam szeretni őket a műsor ideje alatt.
Tartja a kapcsolatot a korábbi tanítványokkal?
Van, akivel igen, nagy szeretettel és támogatólag figyelem őket, bár az én támogatásomra már nemigen van szükségük, mert saját jogon is kiváló előadók lettek. De nagy büszkeség, amikor évek elteltével megkeresnek. Volt, aki például a Dalban indult és megkért, hogy a bemutatkozó videójában néhány mondatot mondjak. Vagy például Farkas Zsoltival – aki meg is nyerte az első szériát és mára már nemzetközileg is elismert – a mai napig tartjuk a kapcsolatot és írunk egymásnak. De a Társulatból Simon Boglárkával is volt már közös darabunk a Madách Színházban, belőle is fantasztikus művész lett.
Találkozhatnak még idén Önnel a pécsiek a Színházban, vagy más helyi fellépésen?
Igen, a Chicagot négy alkalommal is műsorra tűzi még a Nemzeti Színház, kétszer november végén, kétszer decemberben, azokon mindig ott leszek. E mellett karácsonyi gálaműsorban is fel fogok lépni nem sokkal az ünnepek előtt Pécsen.
Köszönöm szépen az interjút!
A Chichago-t – Szulák Andreával – november 29-én, november 30-án, december 12-én és december 13-án láthatják a Pécsi Nemzeti Színházban.
