A VoiSingers kórus koncertjeinek egyik vendég-fellépője volt Agárdi Szilvia. A látássérült énekesnő a „Csináljuk a Fesztivált!” című műsorban szerzett győzelme óta nagyon népszerű, számos fellépésre hívják határon innen és túl. A múltról, a mostani koncertjeiről és a további céljairól is beszélgettünk.
Hogyan kerültél kapcsolatba a VoiSingers-szel? Mi volt a mostani fellépések előzménye?
A VoiSingers-szel tavaly kerültem kapcsolatba, október elején felkerestek egy ötlettel, miszerint a Kodály Központban fellépett a Vivat Bacchus, és szerettek volna mindenképpen vendégfellépőt. És én természetesen nyitott voltam rá, a Vivat Bacchus csapatot régóta ismerem. Miközben szerveztük a közös munkát, Szabolccsal kapcsolatba kerültem, és mondta, hogy lesz egy VoiSingers koncert is az előtte lévő napon és arra is szeretettel várnak. A fellépés után pedig azt mondta, hogy annyira jó volt velem dolgozni, hogy jöjjek el ide is és legyek vendég!

Van valami más pécsi kötődésed vagy emléked is?
Emléknek nem nevezném, de mély kapcsolat, hogy babakoromban engem idehoztak a szüleim, miután koraszülött lettem és kiderültek a problémák. Az első szemműtéteimet is itt végezték. Illetve még annak idején a Voice-os szereplésem után az első önálló fellépésem is itt volt Pécsett.
Ha már említetted a Voice-t, ott tűntél fel először, de később a Dalban is szerepeltél kétszer is, illetve a „Csináljuk a Fesztivált!” második évadjában is énekeltél. Melyik ezek közül a legemlékezetesebb, illetve legfontosabb számodra?
A Csináljuk a Fesztivált. Már csak azért is, mert az győzelemmel zárult, de azért is, mert egy olyan slágert kaptam, amit mindenki ismer, én is nagyon szeretek, ráadásul a döntőben ott volt velem a dal eredeti előadója is. Illetve azért szerettem még nagyon, mert ott minden versenytársam szakmabeli volt, ami nagyon-nagy kihívás ilyen szempontból.
A Voice inkább egy ugródeszka volt, ahol megismertek az emberek, de aztán nagyon-nagyon sokat tett a családom azért, hogy ezt követően ne adjuk fel, folytassuk, menjünk tovább és elkezdjük lépcsőfokról lépcsőfokra felépíteni az énekesi pályafutásomat, a Social Médiát és minden mást, ami ehhez szükséges.
Kimondott küldetésed, hogy elhitesd a sorstársaiddal, hogy attól, hogy látássérültek, még nem szabad feladni a céljaikat és az álmaikat. Hogyan értékeled az eddigi tevékenységedet ilyen téren?
A helyzetemből fakadóan ez az üzenet mindig ott lesz velem, hogy sosem szabad feladni. Ez persze néha egy közhelynek tűnik, de én abban hiszek, hogy tettekkel lehet a legjobban megmutatni, hogy az ember valamit csinál, és nem adja fel. Ezért is teszek ki videókat, hogy lássák, hogy élek, másrészt én is kapok visszajelzéseket, hogy ezekkel segítettem. És úgy érzem, hogy azzal, hogy segíthetek másoknak, feledtetem a saját problémáimat, hogy nekem is nehéz és nekem is fel kell állnom olyankor, amikor úgy érzem, hogy valamit nem tudok megcsinálni. És persze a családom is nagyon sokat segít ilyenkor.
Közösségi oldaladon számos akusztikus feldolgozást énekelsz. Ez a koncert-repertoárod is?
Nem, a kettő teljesen más. A Social felületeimet mindig írogatnak, hogy mit szeretnék, ha elénekelnének, és ezeket megpróbálom teljesíteni. Persze nem mindig sikerül, néha lehetetlent kérnek. De igyekszem :).
A koncert olyan szempontból nekem nagyon más, hogy érzem a közönség rezgését, és annak megfelelően próbálok improvizatívan választani dalokat. Egy falunapon például, bármilyen meglepő, szoktam énekelni néhány mulatós dalt is. És ez engem egyáltalán nem zavar, sőt, nagyon szeretem, ilyenkor érzem igazán azt, hogy zeneileg nem vagyok beskatulyázva.

Vannak-e esetleg konkrét terveid vagy céljaid az idei évre vonatkozóan?
A Social felületeimen további dalokat fogok feldolgozni, de a legfontosabb célom, hogy minél több emberhez eljussak a fellépéseken és a koncerteken keresztül. Engem ez az, ami igazán feltölt. Persze örülök az üzeneteknek, de számomra az a legjobb, ha ott vagyunk élőben, tudunk beszélni, meg tudjuk ölelni egymást.
Ami nagyon megható volt, hogy nemrégiben találkoztam egy 6-7 éves kisfiúval, aki frissen vesztette el a látását egyik napról a másikra úgy, hogy az orrában egy daganat képződött, ami elnyomta a szem idegeit. És az ominózus napon, amikor az anyja ébresztette, azt kérdezte, hogy „anya, miért keltesz fel, hiszen még éjszaka van?” De akkor már reggel volt és világos…
De nagyon megható volt, ahogy megfogta a kezem, keresgetve, tapogatva, és jó érzés volt nekem is megfogni az ő kezét. Ott voltak a szülei is és a testvére, akik sokat kérdeztek tőlem, hogy hogyan és mint mehet tovább az élet. Nagyon meghatóak ezek a pillanatok, főleg, mert gyerekként én is átéltem ezt, és ugyanazt tudom elmondani, ami velem történt. Ezek a találkozások, ezek az élmények felbecsülhetetlenek.