Múlt héten tartották meg Dr. Kulcsár Gabriella, pécsi kriminálpszichológus új könyvének bemutatóját. A könyv a „Bullying és Cyberbullying” címet viseli. A szerző az iskolai bántalmazás témáját dolgozza fel benne, melyről senki sem beszél szívesen, ám a legnagyobb hiba az, ha a homokba dugjuk a fejünket ennek kapcsán és tagadni vagy bagatelizálni akarjuk a probléma létezését. Erről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk a könyv szerzőjével.
Nemrégiben Lénárd Kata-díjjal jutalmazták eddigi kutatói tevékenységedet. Mit jelent számodra ez?
A Lénárd Kata-díj életem egyik legkedvesebb elismerése volt. Kata a barátnőm volt, és az ő emlékére rendszeresítették ezt a díjat, amit szerintem azért kaptam meg, mert az a munkásság, amit próbálok követni, az az út volt, amit Kata is követett. Megpróbáltunk az iskolai erőszak, a gyermekek szenvedése ellen tenni. Ezért ez a díj érzelmileg is nagyon fontos számomra, nem csak szakmai elismerés, hanem sokkal személyesebb.
A téma, amiről a könyvedet írtad, nagyon kényes témakör, sokak számára tabu. Miért erre esett a választásod?
Az iskolai ámokfutás volt a doktori disszertációm témája, amit eredetileg kutattam. Ennek pedig egy kiemelkedő alterülete volt ez a téma azzal összefüggésben, hogy az iskolai ámokfutók közül sokaknak a történetében felmerült az iskolai bántalmazás. Ezért a bullyingot az ámokfutás egy kiemelt rizikófaktorának tartja a tudomány.
Ennek kapcsán kezdett el érdekelni ez a terület és ahogy távolodtam el az iskolai ámokfutás témájától, úgy elkezdtem ezzel behatóbban foglalkozni, már csak azért is, mert ezen a területen be tudok kapcsolódni a gyakorlatba, azzal, hogy segítek az iskoláknak prevenciós munkát végezni, módszertant tanítani, amivel megelőzhető az iskolai erőszak.
A mai felnőttek körében ugyanakkor még mindig él egy olyan attitűd, hogy ez a probléma mindig jelen volt, mégis túlélték a gyerekek, sőt, ez megerősíti őket. Erről mit gondolsz?
Nem ettől lehet megerősödni, hanem azáltal, hogy ezt valakinek sikerül feldolgoznia. De ez nagyon nagy munka, és nagyon sok olyan emberről tudunk, akik még felnőttkorban is szenvednek azoktól a traumáktól, amit ezek a korai mély bántalmazások okoztak. Tehát azt gondolom, hogy erre nem igaz, hogy ami nem öl meg, az megerősít.
Az online tér megjelenése fokozta a problémát?
Mindenekelőtt adott egy új teret a bántalmazásnak az emberek számára. A bántalmazás persze Internet nélkül is létezik és létezne, de ennek van egy multiplikátor hatása. Ráadásul nagyon tág térben, hiszen az Interneten a megosztások révén egyetlen bántó magatartásból akár milliónyi bántás is lehet. Ez egy új front, amivel valamit kezdeni kell, picit más is a bántalmazás jellege, mint a hagyományos iskolai erőszaknál, de az alapmechanizmusa ugyanaz.
Beszéljünk kicsit a megoldásról! Mi szerinted a fő probléma? Nincs meg az a kiépült rendszer, ahova fordulhat a bántalmazott, vagy nem tudnak róla, hogy létezik ilyen?
A legnagyobb változást az hozná el, hogyha kialakítanának az iskolák olyan rendszereket, ahol egyértelmű, hogy kinek lehet jelezni és az is, hogy mi ennek a jelzésnek a következménye. Ez azért fontos, hogy az a gyerek, aki egyébként is nagyon fél, meg szégyelli, ami vele történt, ne azért ne jelezzen, mert attól fél, hogy rosszabb lesz utána a helyzet, mint amilyen most. Ezt kell biztosítania az iskolának, hogy mindenki számára világos legyen, hogy mik azok a lépések, amiket az iskola megtesz és ezek ne büntető szemléletű lépések legyenek, ne az legyen a cél, hogy bárkit is jól megbüntessünk hanem, hogy a bántalmazás leálljon, és a közösség újraépüljön. Mert az iskolai bántalmazás közösségi probléma, ezért közösségi szinten kell dolgozni, hogy legyőzzük.
