Húsvétot megelőző csütörtök, az utolsó vacsora emléknapja. Nagycsütörtökön lábmosással, az oltár megfosztásával, és virrasztással emlékeznek a hívők Jézus Getsemáne-kertben eltöltött éjszakájára.
A húsvéti ünnepkör első napjának estéjén Jézus a tanítványai körében fogyasztotta el az utolsó vacsorát. Ezt az ünnepet az Úr a zsidó nép Egyiptomból való szabadulásának emlékére rendelte el.
Étkezés közben „vette Jézus a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta és így szólt: Vegyétek és egyétek, ez az én testem. Majd vette a poharat, hálát adott, tanítványainak adta és így szólt: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetség vére, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt. 26:26-28).
Nagycsütörtökön, az utolsó vacsorára és Jézus elfogatásának a napjára emlékezik az egyház. A böjti időszakban a nagycsütörtöki napon a lilát a fehér szín váltja fel: egykor ezen a napon fogadták vissza az egyházba a bűnbánókat, a katolikus templomokban ma is ezen a napon végzik az olajszentelést.
A templomokban ma az utolsó vacsora eseményeit János evangéliuma szavaival idézik fel. A négy evangéliumból csak itt szerepel az a történet, mely szerint Jézus „fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát” (Jn 13,2-5).
Ez a gesztus a zsidó hagyomány szerint a szolgálatkészség, az odaadás szimbóluma volt. Ezt idézve a 7. századtól él –eleinte csak a püspöki székesegyházakban- a nagycsütörtöki lábmosás szokása. A liturgikus esemény mintájára világi fejedelmek, uralkodók is elvégezték e szolgálatot. A bécsi udvarban a 20. századig szokásban volt, hogy az uralkodó 12 erényes életű aggastyán lábát mosta meg e napon.
A nagycsütörtöki szertartást követően a templomokban az oltár fehér terítőjét feketére cserélik, a katolikus templomokban megfosztják díszeitől, az orgonák és a harangok elhallgatnak.
A harangok ezen a napon Rómába mennek, hogy a Nagyhét egyik különleges lehetőségét adják az embereknek, és ebben az elcsendesült világban, kint és bent egyaránt a lehető legjobban éljük meg az ünnepi elmélyülést, és a csendet.