Uniós tagságunk kezdete óta teljesen természetesnek vettük azt, hogy az Európai Unió „elmaradottabb” régiójának tagállama vagyunk, s ezért nekünk „jár” a nettó befizetők által finanszírozott felzárkóztatási támogatás. Az elmúlt 12 évben is természetes volt az, hogy a világgazdasági konjunktúra által teremtett kedvező körülmények között is eurómilliárd számra halmoztak el bennünket. Hogyha összevetjük ezt azzal, amikor az első világháború után egy teljesen összeroppant, politikailag – és gazdaságilag is módszeresen elszigetelt, páriaként kezelt Magyarország csak nagy nehézségek árán – jobbára amerikai közvetítéssel – tudott hozzájutni a népszövetségi kölcsönhöz, s amelynek felhasználását árgus szemekkel ellenőrizték a nyugati tisztviselők, akkor azt mondhatjuk hogy most teljesen szuverén, lehetőségekkel teli nemzetként kaptunk jóval több pénzt, hosszabb távra, lazább felhasználási szabályok között, nettó haszonélvezőként (amelyből még mindig több van az Unióban mint befizetőből). S ehhez mindössze két feltétel volt szükséges.
Az egyik, hogy maradjunk hűek a rendszerváltáskor megfogalmazott elvekhez, ami lényegében csak abból áll hogy a mindenkori hatalom ne legyen önkényelvű, s a társadalomra ne kilencmillió jobbágy, s párezer vazallus, hanem kilencmillió polgár közösségeként tekintsen. A másik pedig az, hogy legyen nálunk is nyitott piacgazdaság a verseny, és a kereskedelem szabadságával. Ezeknek a feltételeknek azonban soha semmikor nem tettek eleget, sőt mi több az elmúlt 12 évben módszeresen és nyíltan is ellene ágáltak.
Az Uniónak úgy tűnik 12 év után most lett elege, s most a magyar kormány éli át azt amit a magyar emberek az elmúlt évtizedben. Most ők vannak a farok másik végén, s most ők vannak fegyelmezve, regulázva, most nekik kell bizonyos diktátumoknak megfelelniük. Azonban még ez sem tántorítja el a Karmelita urait, továbbra sem gyakorolnak önfegyelmet, s az unióban való „hintapolitikának” aposztrofált pávatáncuk is inkább csökkentette a kormány iránti bizalmat, semmint helyreállította volna azt. Egyszer megszavazzuk az orosz oligarchák ellen irányuló szankciókat, másszor blokkoljuk, csak azért mert főpapról van szó annak ellenére hogy ugyanazt teszi, mint a többi világi bűntársa, s ebből kifolyólag ugyanúgy megérdemli a büntetést. Majd megszavazzuk a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokat befagyasztó büntetőszankciókat is, de lehetőleg csak azokat, hogy azok közvetlen veszélyt ne jelentsenek a mi oroszokkal kötött ügyes-bajos üzleteinkre, amelyeknél kérdéses hogy egyáltalán meg fog-e térülni számunkra – nem tudjuk hiszen titkosítva vannak az adatok.
S bár egyszer-kétszer lenyilatkozzuk hogy elítéljük az orosz agressziót, s támogatjuk Ukrajna EU-tagjelölti státuszát mégis tétovázunk amikor az Oroszországgal határos, s egyszer már általa megtámadott Finnország (és Svédország) NATO-csatlakozását kellene ratifikálni. Ezzel az akadékoskodásunkkal jóformán magunkra haragítjuk az EU-s tagországokat is, mintha amolyan „se veled, se nélküled” viszonyban lennénk, amely valljuk be eléggé kiakasztó tud lenni az emberi kapcsolatokban is.
Mintha lenne egy különbékénk az oroszokkal arról, hogy továbbra is biztosítjuk monopóliumainak az európai piacra való bejutást, háborús propagandáját terjesszük az emberek között, s bomlasztjuk az antiszovjet egységfrontot, ennek feltételeként nem orrolnak meg ránk, s nem tesznek válaszlépéseket amikor mi is megszavazzuk a büntetőszankciókat.
A durva pedig az, hogy még Románia is szilárdabban kitart a politikai-katonai szövetségesei mellett mint Magyarország, pedig ez azért nagy szó. Viszont akkora szerencsénk nem lenne, hogy nekünk elnéznék ezt a „hitszegő” magatartást. Az oroszok nem tekintenek ránk másként, mint egy kiszolgáltatott országra, amely stabil felvevőpiacot jelent az orosz energiaexport számára, s addig míg ez fennáll nincs velünk baj, s nem fog ránk kezet emelni. Viszont ugyanúgy világpiaci áron kapjuk a gázt, szóval az amorális utilitarizmus sem magyarázat erre a politikára. Az euroatlanti szövetség országai pedig belső bomlasztóként, mumusként tekintenek ránk, a V4 is felbomlott, a nyugati képviselőkkel is – ha nem haragos – de közömbös a viszonyunk. Ilyen kilátásokkal nem tudom mennyi az esélye annak, hogy megkapjuk azt a bizonyos pénzsegélyt. Ezért pedig nem Soros, Gyurcsány, és a migránsok lesznek a felelősek hanem a teljhatalommal kormányzó Fidesz.