Vitán felül korunk egyik legfontosabb társadalmi kihívása a hajléktalanság problémája. A mellett, hogy fontos cél, hogy mindenkinek meglegyen a helye, ahol álomra hajtja a fejét, és senki nem kényszerüljön az utcára, a hajléktalanok mennyisége egy ország társadalmi és gazdasági erejének a tükre is. Ugyanakkor, amikor erről a témáról beszélünk, mindig embereknek a masszáját látjuk, egy tömeget, akin segíteni kell. Holott minden ember egy külön történet és egy külön kihívás, amellyel a szociális rendszernek kezdenie kell(ene) valamit.
Kozma Lilla Rita, az Utcamesék című könyv szerzője a kötetével azt tűzte ki magának célul, hogy történetein keresztül bemutassa az embert a probléma mögött és az egyedi eseteken keresztül világítson rá a probléma és a jelenlegi rendszer hibáira. A kötetről, valamint a szociális szférában szerzett tapasztalatairól beszélgettem vele.
Mutatkozz be kérlek az olvasóknak! Mivel foglalkozol jelenleg és milyen kötődésed van Pécshez?
Kozma Lilla vagyok, 27 éves, és jelenleg Csehországban élek. 2014-ben Pécsett dolgoztam először a szociális szférában a pécsi Családsegítő Központnál lakótelepeken végeztem utcai szociális munkát gyerekekkel. Később Budapesten is dolgoztam 2,5 évet utcai szociális munkásként, ott foglalkoztam hajléktalan emberekkel. Jelenleg csak az írással foglalkozom, mivel a cseh nyelvet nem ismerem még annyira, az angol nyelv pedig nem elég ahhoz, hogy a szociális szférában kapcsolatot tudjak létesíteni az ügyfelekkel. Viszont mindenképpen szeretnék a jövőben visszatérni a szociális szektorba.
A hajléktalanság problémájáról számos szakmai tanulmány jelent meg, de az irodalmi feldolgozása meglehetősen újszerű. Miért e mellett döntöttél?
Az ötlet 2019-ben jött és igazából nem tőlem. Ekkor Péterfy Gergely mesterképzésén tanultam és ő mondta, hogy írnom kellene a hajléktalan emberekről. Innen jött az ötlet, hogy régi klienseim történeteit foglalom novellákba. A célom az volt, hogy felhívjam az embertársaim figyelmét arra, hogy vannak nehéz sorsok és össze akartam találkoztatni az olvasót a hajléktalansággal annak kapcsán, hogy közelebb hozom őket az én személyes érintettségemmel hozzájuk.
A könyv hajléktalanokról szóló novellákat tartalmaz, ám a cím alapján ezek „Mesék”. Mennyi a valóságalapja ezeknek a történeteknek, és mennyi a fikció?
A kötetben lévő történetek hajléktalan személyek sorsait dolgozzák fel, ezek megtörtént esetek némi fikcióval – főleg a befejezéseknél. Az egyetlen történet, ami teljesen fikció az, ami a „Jászai Mari tér” címet viseli. Szerettem volna egy interjút készíteni egy ügyvéddel vagy jogásszal a 2018-as hajléktalanokat érintő szabályok kapcsán, ami azonban nem történt meg. Ezért próbáltam utána nézni a jogszabályoknak, olvastam törvényeket, így alakítottam meg az ügyvéd nő karakterét.
Milyen volt az érintettek hozzáállása, amikor a szakmádat végezted?
Alapvetően együttműködőek voltak. A munkám során végig arra törekedtem, hogy egyenlő partnernek érezzék magukat minden beszélgetésben. Ez azonban nem mindig sikerült, vagy azért, mert nem voltak partnerek, vagy azért, mert a rendszer nem adott erre lehetőséget. Véleményem szerint a legtöbb ügyfélnek inkább az kellett, hogy állj mögé, intézd az ügyeit, nem volt meg az a hajlandóság bennük, hogy kikerüljenek ebből a helyzetből. Ez roppant nehéz volt, mert egy idő után nehezen tudtam úgy dolgozni, hogy ők saját magukat sem tekintik embernek, hanem inkább egy gyerek szerepben vannak.
Ennek inkább jellembéli okai lehetnek, vagy ez a kudarcélményükből született reakció?
Is-is, de inkább az, hogy nem kapják meg kívülről azt a szociális hálót, amire szükségük volna. Amikor pedig bejöttek a 2018-as hajléktalanokra vonatkozó szabályok, az még inkább mélyítette ezt a problémát.
Azt mondtad, hogy a szociális ellátórendszer nem megfelelő. Ugyanakkor a hajléktalanok ügyében a kommunikáció állandóan az, hogy van elég hely a szállókon, és a közvéleményben is népszerű az a hozzáállás, hogy „Miért nem mennek a hajléktalan szállókba, van ott hely?”. Mit gondolsz erről?
A valóság sajnos nem ilyen egyszerű. Legtöbbször azt tapasztalom, hogy van hely, de nem elég. Ha az összes hajléktalan egyidejűleg be akarna menni a szállókba, szerintem kb. a felének nem lenne hely. Az átmeneti szállókon (ahol hosszabb időt tölthetnek a hajléktalanok – szerk) most is hatalmas a várólista, oda csak akkor lehet bekerülni, ha valaki elhalálozik, vagy tovább áll. Az éjjeli menedékhelyeken annyiban más a helyzet, hogy november 1. és április 30. között kötelező bárkit felvenni, hiszen akkor van krízisidőszak. Viszont épp ezért láttam már olyat is, hogy a vaságyak mellett a padlóra is letettek hálózsákot, hogy mindenkinek jusson hely. Ez is közrejátszik abban, hogy inkább nem mennek be, jobb nekik kinn a megszokott helyen, ahol senki sem piszkálja őket, legalábbis jobb esetben. Ezenkívül sokan azért nem mennek be a szállásokra, mert félnek attól, hogy a többiek ellopják a cuccait. Ez utóbbi problémára Budapesten a Menhely Alapítványnál próbáltak megoldást találni, nagyon kevés pénzért lehet szekrényt bérelni, de nem sokan veszik igénybe, mert még így is félnek attól, hogy valaki meglopja őket.
Mi a véleményed arról, hogy 2018 óta az Alaptörvény rögzíti, hogy a közterületen tartózkodás tilos, és ez szabálysértésnek minősül? Meglátásod szerint lett ennek a szabályozásnak érdemi – pozitív vagy negatív – hatása?
Igen, volt, leginkább az, hogy a hajléktalanok kimenekültek az erdőkbe, telepekre és kevésbé lakott részekre. Ennek pedig az lett a következménye, hogy sokkal később észleltük őket, ha valami baj volt, és mire eljutottunk hozzájuk, addigra már késő volt segíteni. Amit még észrevettem, hogy a kezdeti időszakban a rendőrség még sokkal szigorúbban kezelte ezt a kérdést. Kicsit az volt az érzésem, hogy a hajléktalanság lett az új „migráns”, vagyis olyan célpont, amit üldözni kellett. Ekkoriban sokkal gyakoribb volt, hogy a diszpécserek arról tájékoztattak minket, hogy a rendőrök hajléktalant találtak, és vigyük el valahova. Ezt egy hónapig csinálták nagyon határozottan, azután kissé kikopott és nagyjából ugyanannyi figyelmet kaptak a hajléktalanok, mint korábban. Engem nagyon megviselt ez az időszak, mert az volt az érzésem, hogy amit teszünk, az minden, csak nem segítség, az én feladatom az lenne, hogy kihúzzam ezeket az embereket a bajból, nem az, hogy újabb traumát okozzak nekik. Azt gondolom, hogy bűnt lehet büntetni, de élethelyzetet nem, amíg az állam nem teszi meg a szükséges lépéseket, hogy minden embernek biztonságot nyújtson, addig nincs jogunk megbüntetni azt, aki lecsúszott.
Van-e olyan történet a könyvben, ami különösen mélyen érintett?
Kettő ilyen van. Mindkettő ugyanarról a volt kliensemről szól, akit a könyvben Kovács bácsinak nevezek. Erről a férfiről azt kell tudni, hogy nagyon közel állt hozzám. Amikor az első történetet írtam, akkor még élt, de amikor a befejező sorokat írtam, akkor már nem. Én már akkorra elköltöztem Budapestről, és egy kolléganőmtől tudtam meg, hogy már elhunyt. Ez elég mélyen érintett. A “Lehel tér II.” az ő különleges történetét és viszonyulását a világhoz mutatja be, a másik a “Felhő utca” címet viselő novella pedig az ő „elengedésének” története.
Mik a jövőbeni terveid?
Az Utcameséknek folytatása nem lesz, ugyanakkor nem tekintem ezt egy lezárásnak. Szeretnék visszatérni a szociális szférába, nem szeretnék tartósan az írással foglalkozni. Azonban tervezek még egy regényt, amelyben bántalmazott hajléktalan nőkkel szeretnék interjút készíteni, és azok fogják a történet alapját képezni. Ez különösen nagy kihívás nekem, mert regényírással még sosem foglalkoztam, de talán épp ezért is szeretném megvalósítani.
Köszönöm szépen az interjút!
