Zórával – pontosabban a művészetével – teljesen véletlenül találkoztam: ha nincs a Youtube algoritmusa és nem dobja elém az Iszom a bort c. dal feldolgozását, melyet ő adott elő, vélhetően fogalmam sem lenne, hogy ki ő. Azonban a Youtube algoritmusának hála volt szerencsém ahhoz a dalhoz, majd volt szerencsém Zóra másik szerzeményéhez, a KillYou című számhoz is, ahol a hang mellett a videoklip is elvarázsolt. Ekkor kezdtem el figyelni a fiatal magyar-amerikai énekesnőre, akiről egyelőre nem sokat tudok, egyet azonban igen: piszok jó hangja van. A hangon túl pedig művészetet vélek felfedezni. Mert önmagában a szép hang nem elég, sőt, önmagában semmi, ha hozzá nem tartozik művészivéna, érzék ahhoz, hogy az ember alkosson, hogy létrehozzon valami igazán szépet. Az általam először hallott ZÓRA-dal is egy feldolgozás volt, ám már annak a számnak is tudott egyedi hangulatot varázsolni, ez pedig kiváltképp igaz az eddig megjelent saját szerzeményeire is.
Most pedig volt szerencsém belefutni az egyik legújabb dalába, a Mámorba. Milyen jelzőkkel illessem, hogy ne tűnjek túl elfogultnak? Varázslatos? Művészi? Lélekbehatoló? Újra és újra meghallgattam, és ugyan én csak haszonélvezője vagyok a zenének, a fülem sem a legélesebb, mégis azt érzem, hogy ez valahogy több, ez valahogy másabb, mint amit a hazai előadóktól megszokhattunk az elmúlt években. Nehéz megfogalmazni pontosan, hogy miért, és mivel, talán nem is lehet megfogalmazni, talán csak hallgatni kell, és hagyni, hogy elvarázsoljon. A műben Zóra remekül játszik a mély és magashangokkal, számomra hihetetlen, hogy mennyire tiszták a legmélyebb és a legmagasabb részek is, ehhez társul egy letisztult, a dal struktúrájába abszolút illeszkedő videóklip, és kiváló hangszerelés.
A hangsúly egyértelműen Zóra hangján és a dalon van, és ez így van jól. Személy szerint egyáltalán nem szeretem azt, amikor a klip gyakorlatilag egy mini filmnek is megfelelne, millió vágással, jelenettel, akcióval. Az általában akkor kell, ha a zene önmagában nem elég jó. Itt erről szó sincs, sőt: csukott szemmel a legjobb hallgatni a Mámort, a külvilágot kikapcsolva, kizárva. A dalnak van egy különös ereje, legalábbis számomra. Magával ragad, és nem enged; fogalmam sincs, hogy miért de a XX. század eleji Párizst látom magam előtt, a macskaköves utcákat, a kávézókat, szalonokat és hallom, ahogy egy sötét, alig megvilágított bárban Zóra énekli ezt a dalt, a közönség pedig némán, ámulattal figyeli. Pont, ahogy én figyeltem valamennyi alkalommal, amikor meghallgattam azt.
Nem tudom megmondani, hogy miért ennyire unikális, ha egy magyar előadótól hallunk egy igazán jó, és valóban művészi alkotást, ahol a hangsúly a zenén van, ahol minden hang harmonikus, ami annyira lélekbemászó, hogy az ember először csak hallgatja újra, és újra, hogy aztán cikket akarjon belőle írni. Személy szerint nagyon szurkolok, hogy Zóra esetében a folytatás is ugyanilyen erős legyen, mint az eddigiek, mert határozott véleményem, hogy óriási hiány van igazán jó magyar női énekesekből, olyanokból akik nem tucatslágereket készítenek, akik nem más producerek által megírt dalokat énekelnek fel autotune-al feljavítva, hanem olyanokra, mint amilyennek ZÓRA tűnik az eddigiek alapján: letisztultnak, művészinek és őszintének.
