Már rég elmúltak a gyermekéveim, azonban a magyar foci és a magyar klubcsapatok iránti szenvedély bennem megmaradt. Ellentétben Vági Márton kollégámmal – noha értem, hogy mi a problémája a jelenlegi rendszerrel – én azért minden évben leülök a TV elé a fontosabb meccsek előtt (néha egy-egy mérkőzésre a stadionokba is kimegyek) és nagy izgalommal szurkolok az aktuális magyar kupacsapatnak – utóbbi időben leginkább a Ferencvárosnak – a jó eredményért. Az idei évben azonban azt érzem, mintha valami megtört volna. Még mindig ott ülök, még mindig drukkolok, de mégis van bennem valamiféle közöny, érdektelenség. A következőkben megpróbálom megfogalmazni mik a fő problémáim, amiken változtatni kéne, hogy a gyermeki rajongásom és szurkolni akarásom visszatérjen.
1. Lenullázott magyar játékosok
Szögezzük le, tisztában vagyok azzal, hogy a mai labdarúgásnak már nélkülözhetetlen részei a légiósok és nagyon sok csapat van, aki minimális számú hazai játékossal lép pályára, sőt, volt már olyan európai kupamérkőzés, ahol egészen extrém módon az egyik csapat kezdőjében egyetlen európai játékos sem volt. És azt is tudom, hogy kellenek a minőségi légiósok és ma már álom egy 8 magyar játékossal felálló sikeres magyar csapat a nemzetközi porondon. De azért az mégiscsak elvárható, hogy egy csapatban legalább néhány magyar kulcsember legyen.
Korábban már a Sousa-felé Videotonnak is felrótták, hogy kevés a magyar játékos, de ott azért fontos szerepe volt – hol kezdőként, hol csereként – Szolnoki Rolandnak, Kovács Istvánnak, Gyurcsó Ádámnak, Sándor Györgynek, Tóth Balázsnak, Torghelle Sanyinak vagy épp Nikolicsnak. Ugyanígy voltak magyar kulcsemberek a 2018-as Nikolics-féle Vidiben (Huszti, Fiola, Juhász, Kovácsik), de még a pár évvel ezelőtti Fradiban is ott volt Sigér, Botka, Lovrencsics. Az azonban, hogy immáron a második meccsét játssza le úgy a csapat, hogy az egy szem Dibuszon kívül egy magyar sincs a kezdőben, az szerintem nagyon nem oké. Egyrészt ez a tény az utánpótlás kapcsán is megfogalmaz jogos kritikákat, másrészt néha az az érzésem, hogy egy Lipcsének inkább tudok szurkolni, mert ott mégiscsak van legalább 2-3 magyar a kezdőben. Jó, nyilván ez is túlzás, mert a koefficiens pontok miatt még akkor is érdekünk a magyar csapatnak drukkolni, ha egy magyar játékos sincs benne…de a szurkolás szív vagy érdek kérdése?
2. Indokolatlan támogatások
Ez megint olyan dolog, ami nem új keletű, hiszen a sporttámogatások indokolatlan mértékét évek óta felróják sokan a jelenlegi hatalomnak. Azonban a jelenlegi válsághelyzet fokozza ezt a helyzetet. Most, amikor válsághelyzet van, megszűnik a KATA, részben megszűnik a rezsicsökkentés, adóemelések vannak és az árak az egekbe mennek, a focisták adómentessége megmarad. Úgy látszik mindenhez hozzá lehet nyúlni, ha baj van, de a focistákhoz nem.
Szögezzük le: ez nem a labdarúgók hibája, ők nyilván örülnek, hogy így van, de nem ők hozzák ezt a döntést, és nem is gondolom, hogy extrém politikai érdekképviseletet folytatnának. De ettől még érthető, ha az emberek alapvető igazságérzetének ez rosszul esik.
3. A jobboldali sajtó propagandát csinál a sportból is
Ez ismételten egy olyan jelenség, ami már az elmúlt években is néha észrevehető volt, de az utóbbi egy évben maximális fordulatszámra pörgött. A mellett, hogy a sportcikkekben is gyakran megjelenik a kormány propagandája, jelenleg azt érzem, hogy az origo és társai két dolgot nem tudnak kezelni a sporton belül: a győzelmet és a vereséget.
Ha nyerünk, akkor mi vagyunk az istenkirályok, ha pedig az ellenfeleink valamivel nem értenek egyet, ami az országban zajlik, azt minimum 48-szor kell az orruk alá dörgölni: jó példa erre az angol-magyar mérkőzés: vitán felül áll, hogy ez egy óriási sporteredmény volt, de hogy jóformán minden cikkben 2-3 alkalommal meg kell említeni, hogy az angol válogatott térdelt, az nekem nagyon sok volt. Ráadásul egy nagyobb siker után mindig emlegetik a támogatásokat és kicsit már az az ember érzése, mintha a magyar válogatott sikere a magyar miniszterelnök sikere lenne.
Ám még ennél is nagyobb gond van a vereségeknél: nagyon rég láttam olyan cikket, ahol ne a bíróra próbálták volna fognak az aktuális nemzeti csapat vereségét: a kéziválogatott Izland ellen a bírókat nem tudta legyőzni, az olaszok ellen egy meg nem adott büntető miatt nem szereztünk pontot, a Slovan ellen szintén elmaradt egy 11-es…holott ha az ember látta ezeket a meccseket, akkor tudja, hogy egy utolsó percekben lévő kétes ítélettől eltekintve Izland ellen inkább nekünk fújtak a bírók, az olaszok ellen a 60. perc környékén örülhettünk, hogy csak 2-0 és nem 4-0 állt a kijelzőn, a Fradi meccsen meg szó nem volt semmilyen büntetőről, ezt még a kommentátor meg az M4sport szakértői is beismerték, és biztos vagyok benne, hogyha a másik oldalon ezt befújták volna, akkor ugyanezeknél a lapoknál menne a „kamutizi” megjegyzés. Lényeg a lényeg, amikor azt érzem, hogy a sport ilyen szinten a propaganda termékévé válik, akkor már nem tudok úgy szívből szurkolni, mint, korábban.
Ettől függetlenül holnap ott leszek a TV előtt és reménykedek a Ferencváros győzelmében. De e mellett azért abban is reménykedem, hogy ezek a nagyon rossz irányba menő tendenciák előbb-utóbb meg fognak változni.
