Emlékszem gyerekkoromban nagyanyám vasárnapi húslevesére, mely aranyló színben pompázott abban a méretes tálban, melyet csak ilyenkor vett elő. Előtte napokban begyúrta a cérnametéltnek valót, és apró kezei gyúrták, nyújtották és hajszálvékonyra vágták a házi tojással készült metéltet. Mindig nagy öröm volt, amikor a család összejött a hét utolsó napján, kinyitották az asztalt és előkerült a hófehér damasztabrosz. A levesben főtt hús mellé általában kétféle szószt is késztettek édesanyámmal, az elmaradhatatlan paradicsom és fokhagymaszószt. Természetesen a paradicsomlevet is otthon a kertből leszedett zöldségből főzték korábban. Az ízletes leves elmaradhatatlan alkotóelemei, az évszaktól függően a zöldségek, sárgarépa, petrezselyem, zeller, karalábé, paprika, fokhagyma, paradicsom, hagyma. A kedvünkért krumplit, káposztát, vagy kelkáposztát is tett bele a nagymamám.
De természetesen nemcsak leves, főtt hús és mártás került ilyenkor az étkezőasztalra, hanem a kedvenc rántott hús krumplival, salátával. Apám kedvéért a pörkölt galuskával is felsorakozott. És a gyerekek örömére a túrós, mákos, meggyes rétes sem hiányozhatott. Nagymamám sosem engedte, hogy felálljunk az asztaltól rögtön, hanem meg kellett várni, ameddig mindenki befejezi az evést. Az ebéd után pedig a kávé és a málnaszörp következett, illetve a nagy családi beszélgetések. Ilyenkor mindenkinek volt elég ideje megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat, illetve emlékezni a régi időkre. Szerettem hallgatni a különböző katonai, vagy munkahelyi kalandokat, anekdotákat.
Ezeken a napokon nem siettünk haza, hanem sokáig ültünk az asztal körül, vagy az udvaron és együtt voltunk. Mi négyen, a papáék, a nagybátyámék. Mára leginkább csak az emlékük maradt, hiszen a családból többen már csak az égi ebédlőasztalnál fogyasztják az aranyló húslevest. Mi pedig próbáljuk ebben a rohanó világban átadni gyermekeinknek az érzést a hagyományt, a vasárnapi ebéd fontosságát.
