Az Oberon Társulat neve régóta ismerősen cseng a pécsi és az országos színházi közegben, decemberben azonban új fejezet kezdődött: a társulat „beköltözött” a megújult Pécsi Harmadik Színházba, s Moravetz Levente igazgató Ákli Krisztiánt, az Oberon Társulat vezetőjét művészeti vezetőnek kérte fel.
– Honnan érkezik az Oberon, és mit hoz magával ebbe az új térbe?
– Az Oberon Társulat valójában egy produkciókra szerveződő, informális alkotói közösség. 2011 óta dolgozom együtt különböző behívott alkotókkal, mindig az adott projekthez igazodva. Vállalkozói alapon működünk, nincs állandó állami támogatásunk, inkább egyes projektekhez kapcsolódó önkormányzati vagy pályázati forrásokból próbálunk megerősödni. Ez egyben szabadság is: arra kényszerít minket, hogy végiggondoljuk, mit és hogyan csináljunk fenntartható módon.
– Ez a működésmód sok szempontból eltér egy klasszikus kőszínházi struktúrától. Milyen irányba formálta ez az Oberon művészi profilját?
– Kezdetektől fontos volt számunkra a színház, a dráma és a pedagógia összekapcsolása. Diákszínjátszó csoportokkal indultunk, majd színházi nevelési előadásokat és komplex programokat hoztunk létre. Idővel egyre hangsúlyosabbá vált számomra a kulturális identitás kérdése: hogyan lehet közösségi, történelmi traumákat, a helyi múltat színházi nyelven megszólaltatni. Így születtek meg olyan előadásaink, mint a svábok elűzését feldolgozó Bündeltanz, vagy a mecseki bányászat történetét bemutató Jó szerencsét!.
– Az Oberon gyakran egészen különleges helyszíneken játszott. Ez tudatos döntés volt?
– Részben kényszer, részben lehetőség. Nem volt klasszikus infrastrukturális hátterünk, ezért partnerszervezetek bevonásával bezárt bányák megnyitásával, elhagyott sváb parasztházak felújításával teremtettünk játszóhelyet. A Jó szerencsét! ősbemutatója például a bezárt Petőfi akna bányaüzemének gépházában volt, a Bündeltanzot pedig sokszor sváb települések tájházaiban játsszuk. Ez nemcsak gazdaságilag ésszerű, hanem művészileg is hiteles közeg.
– A társulat alakulásától kezdve mostanáig milyen mérföldköveket emelne ki?
– 2012-ben a Zeneszünet Fesztiválon hoztunk létre egy komolyzenei inspirációjú labirintus színházat. 2016-ban az Ahogy éltem, úgy fogok meghalni című előadásnál dolgoztunk először történelmi hagyomány, improvizáció és korabeli dokumentumok együtteséből. Ugyanebben az évben készült egyébként a Pécsi Harmadik Színházzal koprodukcióban a Klamm háborúja is. A Bündeltanz 2021 óta már 42 alkalommal ment, a Jó szerencsét! pedig két éve fut. Emellett új bemutatóink is vannak: 2025. december 5-én a Bertók László Köldtészeti Díj átadóján mutattuk be a Miközben című versszínházi produkciót, amelynek nyilvános főpróbáját egyébként a felújított Pécsi Harmadik Színház színpadán tartottuk, 3 prózai színésszel, 32 diákkal és hét táncossal.
– A színházi munka mellett a pedagógia is végig jelen van az Oberon életében…
– Ez alapérték. Drámapedagógiai programok, diákszínjátszó táborok és találkozók kötődnek hozzánk Csurgón, Magyaregregyen, Bólyban és más településeken. A társulatunk rendkívül sokszínű: drámatanárok, színházi alkotók, civil munkát végző emberek dolgoznak együtt ugyanazzal az elköteleződéssel. A tudásátadás számunkra kulcskérdés – szeretnénk, ha mindaz, amit kiharcoltunk, továbbadódna a pályájuk elején járó fiataloknak.
– Innen vezetett az út a Pécsi Harmadik Színházba?
– Volt egy szórakoztató gondolatom arról, hogy megalakítom az Oberon Művészeti és Labdarúgó Egyesületet, és TAO-támogatásokból csinálunk színházat. Eleinte nagyon sokat nevettem ezen a felvetésen, és ahogy közeledtünk 2025 felé, egyre inkább úgy éreztem, hogy ebben az örkényi valóságban ez az egyetlen reális út… aztán Moravetz Levente felhívott. Beszélgettünk, egyeztettünk, és ebből lett az a helyzet, hogy most a társulatban összegyűlt vezetői és művészeti tapasztalataimat a Pécsi Harmadik Színház javára fordíthatom.
– Milyen művészeti programmal indult a megújult színház?
– Három pillérben gondolkodunk: a Moravetz-produkciók, az Oberon Társulat előadásai és egy harmadik vonal, amely a Harmadik Színház eredeti, minőségi befogadó színházi céljait képviseli. Az első félévben főként „hozott anyagból” dolgozunk, és a tapasztalatok alapján alakítjuk ki a következő évadot. Lesznek bérleti alapon érkező produkciók és meghívott előadások is.
– A színház közösségi térként is új lehetőségeket kapott.
– Így van. A büfé és a stúdió közötti tér fantasztikus adottság. Könyvbemutatók, koncertek, közönségtalálkozók jöhetnek itt létre, amelyek közelebb hozzák a művészeket a nézőkhöz. Emellett vissza szeretnénk térni a gyökerekhez: otthont szeretnénk adni regionális diákszínjátszó találkozónak, később gyermekszínjátszó programoknak is. Nem titkolt álmom, hogy egyszer újra 120 órás akkreditált drámapedagógiai képzés is legyen az épületben.
– A finanszírozás kérdése elkerülhetetlen. Hogyan lehet ma fenntartható színházat csinálni?
– A forprofit számomra nem szitokszó. Egyszerűen végig kell gondolni, hogyan lehet értékes, katarzist kínáló előadásokat létrehozni úgy, hogy azok gazdaságilag is működjenek. Minimalizált díszletek, többfunkciós elemek, helyi értékek bevonása – ezek mind részei ennek a gondolkodásnak. És igen, ez sokszor nehezebb út, mint egy könnyedebb műfaj, de hiszünk benne.
– Van egy különösen szimpatikus nyitás a fiatalok felé is…
– Igen, azoknak, akik tanulnak, pályakezdők, és nincs pénzük jegyre, szeretnénk lehetőséget adni, hogy bejöjjenek az előadásokra, ha van üres hely. Azt hiszem, most én sem lennék itt, ha pénztelen egyetemista koromban nem engednek be mondjuk a Prah-ra vagy a Szappanoperára és így nem találkozom a Harmadik Színház miliőjével.. Ennek a „Szabad szék” munkacímű programnak hosszú távon kulturálisan biztosan, s talán anyagilag is meglesz a hozadéka.
– Milyenek az első tapasztalatok, és hogyan látja az elkövetkezendő időszakot?
– Az első tapasztalatok abszolút pozitívak. Januárban szinte teltházzal mennek az előadásaink, és számomra különösen üdvözlendő, hogy az Örkény Színház vendégjátékára, a Gálffi László által játszott Darvas című előadásra gyakorlatilag napok alatt elfogytak a jegyek. Nagy öröm az is, hogy a Bündeltanz szintén teltházas, január 23-án pedig a társulatunk másik nagy sikerű darabja, a Jó szerencsét! című előadásunk lesz látható – erre még vannak elérhető jegyek.
A napi működés természetesen kalandokat is tartogat. Szilveszter reggelén például hét órakor felhívott Levente, hogy az egyik színész megbetegedett, és megkérdezte, mit terveztem estére. Azt mondtam, csináljuk, és szerencsére nagyon jól sikerült a beugró: ezt nemcsak a közönség visszajelzéseiből, hanem a másnapi előadás jegyeladásaiból is érezni lehetett.
Az egész helyzet kicsit olyan, mint amikor az első csók után összeköltöznek a szerelmesek, a környezet pedig már azt kérdezi, mikor lesz gyerek. Az első félév biztosan az összecsiszolódásról szól majd, aztán szeretnénk kialakítani a végleges struktúrát, ezt pedig egy nagyjából három és fél éves, tudatos rendszerépítés és fenntartás követné. Nyitottak vagyunk támogatói és befektetői együttműködésekre is, de számomra a legfontosabb továbbra is az, hogy helyzetbe hozzuk azokat, akik az elmúlt évtizedekben rengeteget tettek ezért a színházért, és azokat is, akik most indulnak el a pályán, és frissességük, lendületük és tehetségük alapján esélyük van arra, hogy maradandót alkossanak.