Világot járt, és NBA döntős edzőtől is tanult a PEAC-Pécs csapatmenedzsere, Éles Péter

Éles Péter 2015 óta él és dolgozik Pécsett. Először a Rátgéber Akadémiánál volt menedzser, majd 2016 óta a felnőtt női egyesületnél tölti be a csapatmendzseri posztot. Erdélyből származik, számos helyen dolgozott már a világban, globálisan is komoly névnek számít a női kosárlabdázás világában, nagyon komoly csapatoknál dolgozott, világhírű edzők mellett tanulhatta a szakma csínját-bínját. De hogy került Pécsre? Egyáltalán honnan datálható a kosárlabda iránti rajongása? Ezekről beszélgettünk vele!

– Hogy jött a kosárlabda, mik voltak a kezdetek?

– Erdélyben nőttem fel, Szatmárnémetiben, és szinte minden fiú gyermek vagy a labdarúgást, vagy a vívást választotta, ezek voltak a „menő” sportok ott, annak idején. Természetesen én sem voltam kivétel, először fociztam (annál is inkább, mert édesapám és nagypapám is labdarúgó játékvezetők voltak), majd a vívást is kipróbáltam. Végül viszont, egy testnevelő tanáromnak köszönhetően, elkezdtem kosárlabdázni, azonban égy elég súlyos sérülés miatt hamar abba is hagytam a játékot. De mivel minden rosszban ugye van valami jó, emiatt nagyon hamar elkezdtem edzősködni és a kosárlabda azóta is szerves része az életemnek. Így visszagondolva, az 178 cm-es magasságommal amúgy sem vittem volna sokra, szóval annyira nem is bánom, hogy így alakult, bár akkor ezt nehezen fogadtam el, és még akkor is lejártam délutáni edzésekre, amikor reggel még fizioterápiás kezeléseket kaptam és el voltam tiltva a mozgástól. Ezt természetesen a tanárom/edzőm nem tudta, elég nagy botrány is lett belőle, amikor kiderült, akkor parancsolt rám hogy üljek le mellé, így kezdődött az edzői pályám.

– Több helyen is dolgoztál, mielőtt Pécsre kerültél volna. Mesélnél ezekről a helyekről, élményekről?

– Igen, elég sok helyen és országban megfordultam már, és minden adott szituációnak meg voltak a nagyon jó dolgai. Először Izraelbe kerültem ki, 1995 és 2001 között, ott tanultam meg igazán az edzősködés csínját-bínját, Ramat Hasharonban dolgoztam a női csapatnál, a mostani Európa Kupa elődjében, a Ronchetti kupában döntőt játszottunk, majd az Euroligában is szerephez jutottunk. Nagyon szép idők voltak, igazán magas szintű kosárlabdával, és azokban az években a nyelvtudásom miatt mindig én lettem küldve a FIBA Müncheni rendezvényeire és hamar belecsöppentem a sportdiplomáciába is ez által. Hogy őszinte legyek, talán ami a legfontosabb így 25 év után az az, hogy négy nyelven anyanyelvű szinten beszélek, és még további kettő hárman is tudok kommunikálni. Az Izraeli évek után jött egy egyéves Aradi kitérő, majd 2002 és 2004 között Ekaterinburg, a híres Shabtay von Kalmanovich első női csapata. Az egy teljesen más világ volt, világsztár játékosok, öt csillagos szállodák, magánrepülők és nem utolsó sorban egy Euroliga győzelem 2003-ban. Játékos megfigyelőként dolgoztam, hetente jártam keresztbe kasul Európát Euroliga meccseket nézni, feltérképezni a következő ellenfeleket. Akkoriban az Internet nem volt egyáltalán ennyire elterjedt, ezért a komolyabb csapatok így oldották meg a ma már sokkal egyszerűbben kivitelezhető scoutingot.

Azokban az években ismertem meg Rátgéber Lászlót is, olyannyira, hogy a 2004-es MiZo Pécs Final Four-os évében pár hónapot Pécsett is tevékenykedtem. Utána visszakerültem a szülővárosomba, Szatmárnémetibe, ahol felépítettem egy női csapatot a kezdetektől az Európa Kupa részvételig. Annál a csapatnál voltam szinte minden, tulajdonos, elnök, menedzser, vezetőedző, szóval az egész palettát ismerem egy csapat életében sőt, azokban az években Genfben sikeresen vizsgáztam és FIBA játékos ügynöki licenszem is volt. Egy idő után politikai változások miatt Szatmárnémetiben a csapat átmenetileg egy olyan gödörbe került, rajtunk kívülálló okok miatt, hogy 2014-ben  ellehetetlenült a magas szintű csapatépítés, ezért akkor én is új irányban léptem. Összességében a külföldön eltöltött évek során rengeteg embert ismertem meg, több klasszis edzővel, sportvezetővel közeli kapcsolatot hoztam létre, amire a legbüszkébb vagyok az a FIBA Europe egyik alelnöke Carmen Tocala, David Blatt vagy éppen Fabio Fossatival kialakított baráti viszony.

– Hogy kerültél Pécsre? Milyen tapasztalataid voltak a városról először, és mit gondolsz róla most?

– Egy 2014-es rövid nyári Ecuadori edzői kitérő után az élet ismét összehozott az akkor már az Akadémiát több éve vezető Rátgéber Lászlóval, akinek hívó szavára 2015 februárjától ismét Pécsett dolgozom. Másfél évig voltam az Akadémia fiú részlegének a menedzsere, akkor indultunk először az EYBL sorozatában, majd 2016 nyarától a PEAC-Pécs csapatmendzsere lettem. A várost és néhány embert az Akadémián már ismertem, elég könnyen tudtam ezért beilleszkedni, azóta pedig már mondhatnám úgy, hogy a második otthonomnak tekintem a várost és a második családomnak a csapatot. A város nekem mindig is „élhetőnek” tűnt, sokszor a belvárosban turistának éreztem magam és ezzel talán a mindennapok stresszének a levezetése is könnyebbnek bizonyult itt. Nem beszélve a környék nyugodt részeiről, egy Orfűi vagy éppen Villányi kiruccanás mindig jól jött, és azért beszélek mindezekről múlt időben, mert sajnos a 2020 teljesen másról szólt, de remélem, hamar visszatérünk a megszokott mindennapjainkhoz.

– Látszólag a háttérben dolgozol, mi a pontos feladatod a PEAC-Pécs csapatánál? Hogy zajlik egy-egy munkanap számodra?

– A pontos feladatom az a csapat menedzselése, a szó teljes értelmében. Én tartom a kapcsolatot nap mint nap a játékosokkal, az ügynökeikkel, az MKOSZ-el, a FIBA-val, az Európa Kupa szerepléseink éveiben az ellenfelekkel, játékvezetőkkel és mérkőzés ellenőrökkel, szervezem az utazásokat, szállodákat, étkezéseket. A délelőtti óráim az irodai munkáról szólnak, délután viszont jelen vagyok a csapat edzésein, először is azért, mert bár Csirke Ferenc vezetőedzőnknek szépen fejlődik az angol tudása, sokszor én vagyok a tolmácsa a külföldi játékosaink felé, másrészt meg azért, mert ilyenkor előjön az edzői énem és azt gondolom minden edzőtől van mit tanulnom. Három évvel ezelőtt amikor kellett, a szezon vége felé be is tudtam ugrani pár meccs erejéig a vezetőedzői szerepkörbe, és bár az utóbbi években másról szólt a munkám, teljesen nem zárnám ki azt, hogy valamikor még főállású edző legyek.

– Beszéljünk kicsit az idei szezonról, ami extra kihívások elé állít mindenkit. Hogy élitek ezt meg, mennyire nehéz a kosárlabdára összpontosítani?

– Az idei szezon az a legbonyolultabb, amit eddig átéltem. Természetesen a világjárvány minket is elért, a megbetegedéseket nem tudtuk, nem lehetett elkerülni. Az előző szezonnak is nagyon furcsa és hirtelen vége lett, kvázi egy pénteki edzés után azzal szembesültünk, hogy hétfőtől már nincs csarnokunk, bejöttek a kijárási korlátozások, majd kedden már le is fújták a bajnokságot. Ezt mindenki nehezen dolgozta fel, először voltunk ilyen helyzetben, játékos, edző, vezető egyaránt. Nem láttuk a fényt az alagút végén, ugyanakkor valahogy erőt kellett meríteni és építkezni a következő, idei szezonra. Sok minden nem volt még nyáron világos, átalakult a klub tulajdonosi struktúrája, nem volt előre látható, biztos költségvetés, ennek ellenére azt hiszem egy jó csapatot hoztunk össze, csupa pécsi nevelésű játékossal és edzővel, plusz két beleillő légióssal. Az eredményekről vagy a szakmaiságról viszont objektíven nem tudunk beszélni, mert a COVID-19 többször beleszólt a munkánkba, voltunk már karanténban, a fél csapat és az edzők, de jómagam is, voltunk már betegek, sok mérkőzésünk maradt el, többször újra kellett tervezni mindent. Természetesen próbálunk a kosárlabdára összpontosítani, ez azt gondolom többnyire sikerült is, emellett én megtapasztaltam a napi munkám mellé milyen plusz feladatokat jelentett a Népegészségügyi Központ felé a jelentések, karantén határozatok kiadatása és lezáratása, a PCR tesztek lebonyolítása, az MKOSZ felé a járványügyi jegyzőkönyvek vezetése és az ellenfelekkel az új időpontok megtalálása, egyeztetése.

– Pécs korábban a női kosárlabdázás fővárosa volt, ám az elmúlt évek nem feltétlenül úgy sikerültek, ahogy a szurkolók és ti is szerettétek volna. Van még visszaút a csúcsra? Ha igen, mit a recept?

– Ez egy rendkívül nehéz és összetett kérdés és nem is vagyok benne biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb személy ennek a megválaszolására. Amit az elmúlt években, évtizedekben összeszedett tapasztalatom mondatja velem, az kétségkívül az, hogy van visszaút a csúcsra és erre adottak is nagy részben a körülmények. Infrastrukturálisan és az utánpótlást nézve, a Rátgéber Akadémia többségi tulajdonos válásával mindenképp egy Európai színvonalnak megfelelő klub vagyunk és ez már abban is meglátszik, hogy, mint mondtam, az összes magyar játékosunk saját nevelésű, és ezt a mai világban nagyon kevesen mondhatják el magukról. Szakmailag is azt gondolom, a toppon vagyunk két kiváló edzővel és a háttérstábunkkal, minden eszközünk megvan, legyen az erőnléti vagy rehabilitáció terén. Hogy mi hiányzik még? A profi sport talán legfontosabb alkotó eleme, a pénz. Legalább is az a pénz, amiből az igazán nagy álmainkat megavalósíthatjuk. És most sajnos a szurkolóink is nagyon hiányoznak, volt pár szép győzelmünk az idén amit biztos élveztek volna a lelátóról. De hadd fejezzem be nagyon optimistán ezt a beszélgetést, én remélem, hogy a közeljövőben minden összeáll ahhoz, hogy egy szerethető, Euroliga szintű csapatunk legyen és újra teltház előtt szóljon a „Hajrá pécsi lányok, hajrá Pécs!”.