Az idei Pécsi Napok talán legismertebb fellépője Delhusa Gjon volt. Az immáron több mint 50 éve a zenei szakmában tevékenykedő előadóművész és dalszerző fantasztikus koncerttel kedveskedett a rajongóinak és a pécsi lakosoknak. Ám előtte még szerkesztőségünk kérésének eleget téve exkluzív interjút adott nekünk.
Vannak-e esetleg olyan emlékek, események, amelyek miatt Pécshez kötődik, vagy kellemes emlékei vannak Pécsről és ami miatt szeret ide járni?
Mindenek előtt a meghívás, az mindig jó élmény és nagyon nagy erővel bír. E mellett a gimnáziumban nagyon sok osztálytársam pécsi volt, mivel szerb-horvát gimnáziumban végeztem, ezt a nyelvet tanultam és Pécsett sok szerb anyanyelvű ember él. Ezenkívül itt már nagyon közel vagyunk a Délvidékhez, az emberek nagyon szeretik a délvidéki zenét, a mediterrán zenét. A városnak is ez lett a szlogenje, hogy „Mediterrán Szerelem” és képzeld el, a mi koncertünk címe is az, hogy „Mediterrán szerelem” és ez teljesen véletlen volt.
Tényleg? Azt hittem, hogy ez tudatos névválasztás.
Nem. „Mediterrán” nevű albumom nekem volt, még édesapám emlékére írtam és abban az albumban sok népzenei, délvidéki elem volt, így jött a „Mediterrán koncert” név, majd a mediterrán zene iránti szeretet hozta ezt a nevet, hogy „Mediterrán szerelem”.
Immáron 50 éve a zenei pályán mozog? Nem gondolkodott azon, hogy esetleg más területen is kipróbálja magát?
Szerintem nem lehet más iránnyal próbálkozni, minden cipésznek a kaptafájánál kell maradni. Viszont volt egy időszakom a ’90-es évek elején, amikor a rockzene felé elkalandoztam. Születtek akkor is slágereim, a „Mindenem a farmerem” vagy a „Kis csavargó” például abból a korszakból való. És akkor dolgoztam együtt különböző dalszövegírókkal, a Demjén Rózsival, a Horváth Attilával, akik komoly nagy együtteseknek írtak szövegeket. Akkoriban a Bon Jovi volt nagyon nagy sztár, én nagyon szerettem a motoromat és ezekből jött egy ilyen rongyos-farmeres stílus tőlem. De csak egy bizonyos mértékig fogadta ezt a közönség szeretettel. Ugyebár nekem egy 7 éves távollétem volt a 80-as években, amikor a németországi karrierem építettem, és amikor visszaértem, akkor egy más világba csöppentem a 90-es években. Az akkor felnövekvő tinédzserek egy teljesen új embernek hittek és azt gondolták, hogy én most lépek először színpadra. Megszerettek, szóval azt gondolom, hogy ez volt az én második virágzásom. Ez egy ideig ez jól ment, de aztán amikor elkezdtem keményedni a zenében, rájöttem, hogy nem szabad túllőni a célon. Így maradt a korábbi stílus.
Rengeteg saját dala van már, ezenkívül Ihász Gábor slágereiből is szokott előadni, valamint évről-évre megjelenik néhány új dala is. Hogyan lehet egy ilyen széles palettából egy 1-1.5 órás koncertre repertoárt összeállítani?
Ez tényleg nem egyszerű. Az egyik kezembe harapjak, vagy a másikba? Ez olyan, mint a nagypapa az unokáit a térdére ülteti és megkérdezik, hogy melyiket szereti legjobban? Nem tudja eldönteni, gondolkodik, és ilyenkor általában a legkisebb felé húz a szíve. Én is így vagyok vele, hogy nekem mindig a legújabb dalaim tetszenek a legjobban, mert hát a régieket már ronggyá játszottuk és énekeltük (ezen jót nevettünk mindketten – szerk.). Viszont a közönség hűséges, és ragaszkodnak a slágerekhez, amik felküzdötték magukat annak idején a slágerlistákra és minél régebbi egy sláger, annál jobban szeretik az emberek. Így ezek sem hagyhatóak ki.
Tavaly is megjelent egy új dala a Covid kapcsán, idén is jelentkezett több új dallal. Ezek lesznek a jövőbeli közönségkedvencek?
Nem valószínű. Azt gondolom, hogy tudomásul kell vennie minden előadóművésznek, hogy van a karrierjének egy csúcspontja, ami valamikor el is múlik. Én most már nem szeretnék a slágerlisták élére törni, hanem ami megvan, azt szeretném értékesen közvetíteni. Amiket ma új szerzeményként komponálok, azok inkább már üzenetek, nem virtuozitás, hogy megmutassam, hány oktávot tudok kiénekelni, hanem inkább valamilyen fajta tanítás jellege van, valamit szeretnék átadni a fiatalabb generációnak. Ilyenkor az ember átmegy kicsit szülőbe, nagyszülőbe, de ezt fel kell vállalni. Ennek is megvan a szépsége.
10-12 évvel ezelőtt több celebműsorban is megjelent, az elmúlt időszakban ezekben már nem látjuk. Miért vállalta ezeket és van-e valami oka, hogy felhagyott ezzel?
Ezek a műsorok úgy születtek, hogy a televízió felkér egy műsorra, például egy kalandműsorra (a Celeb vagyok, ments ki innen az érintett műsor – szerk.). Ilyenkor minden művész – én a celeb szót nem szeretem – egy kicsit áldozat, kivéve, akik pontosan tudják, hogy hova mennek. Nekünk annak idején nagyon szépen fogalmaztak, hogy egy dzsungelbe, egy túlélőshowba kell menni, le kell lőni a vadat, kötélre kell mászni, és ebben jó voltam, szerettem a kalandokat, a nomád életet a mai napig szeretem. És azt hittem, hogy ebből előnyt kovácsolok. De nem tudtuk, hogy valójában ezek a műsorok egyről szólnak: dobjál be a dobozba 5-6-féle rágcsálót, hüllőt, majd dobd ki, és azok összevesznek, egymásnak esnek. Addig vállaltam ilyen műsorokat, amíg rá nem jöttem, hogy ez arról szól, hogy kicsit kifigurázzák a művészeket, hogy ők is esendőek, ők is követnek el hibákat. Amikor ráébredtem, hogy ez nem szól másról, mint erről, akkor inkább kiléptem ebből.
Ha ki kellene emelnie a hosszú pályafutása során valamit, amire nagyon büszke, vagy ami nagyon megérintette, akkor mi lenne ez?
Érzelmileg sok minden megérint egy művészt: az aranylemezek, platinalemezek, és ahogy egyre több mindent elér. Ilyenek az állami kitüntetések is. Ez utóbbiak a mai napig megérintenek. Megkaptam már az albán kormány legmagasabb kitüntetését, az Aranykeresztet, valamint Magyarországon a Köztársasági Érdemrend Aranykeresztjét is, ezekre büszke vagyok. Már csak egy van hátra, ami nagyon megérintené a szívemet, ez pedig a Kossuth-díj.
Reméljük, erre is sor kerül! Köszönöm szépen az interjút!
