StyleNews

Negyedik alkalommal bontott kordont a Momentum a Karmelita kolostornál. Legutóbb április 24.-én a tanárokat sújtó státusz törvény kapcsán. Gelencsér Ferenc április 25.-ei Magyar Hangban megjelent publicisztikájában elemzi a kordonbontások okait és szükségességét.

Jelen cikkel vitába szállnánk a Momentum elnökével.

Véleményünk szerint a probléma az alaptézissel van: „akkor lesz újra demokratikus kormányzás Magyarországon, ha a hatalom birtokosai kordonok építése helyett végre közmegegyezést keresve elfogadják és megvalósítják Magyarország megújításához szükséges hét pontból álló javaslatunkat”

A szerző szerint tehát Magyarország felemelkedésének útjában kizárólag és elsősorban az áll, hogy a kormányzat érthetetlen pökhendiségből nem fogadta el a Momentum hét pontból álló javaslatát.

Skandalum. Ahogy nem fogadta el a volt kormánytagokból álló V21 csoport javaslatait sem és fittyet hányt a ’99 mozgalomra is. Pedig ezek mind okos, előremutató javaslatok, de hát Orbánék nem hallgatnak a jó szóra, sőt kordonokat emelnek maguk köré, amellyel megint csak „elzárják magukat a valóságtól”

Értjük. Szerencse, hogy a kordonbontók viszont szinte ujjukat tartják a magyar társadalom pulzusán és tisztán érzékelik a valóságot. Ezért is voltak több százezren a legutóbb kordonbontásnál is. Ja, nem.

Félreértés ne essék: érthető a düh, érthető a frusztráció, érthető a határtalan kétségbeesés, érthető a tettvágy. Mi is dühösek vagyunk, mi is frusztráltak vagyunk, érezzük a tehetetlenséget, de vajon érdemes-e a levegőbe bokszolni?

Ez történt, immár sokadjára a Karmelitánál, de ez történt pár éve a Kunigunda utcában is és történik sokszor, sok helyen sok módon.

Miért? Mert valamiért hiányzik a valódi társadalmi támogatás ezek mögül az akciók mögül. A Kunigunda utcánál nem a „rabszolga törvény” által sújtott munkások törtek be a köztévé székházába, hanem néhány politikus, a Karmelitánál voltak tanárok is, de elenyésző számban a tanárok összlétszámához képest.

Ezért válnak ezek az akciók súlytalanná, levegőbokszolássá, a frusztráció üres levezetésévé.

A magyar társadalom különbözik a nyugati társadalmaktól. A feudalizmusból szinte átmenet nélkül léptünk be a szocializmusba, túl rövid idő 50 – 100 év állt rendelkezésre ahhoz, hogy Magyarországon kifejlődjön egyfajta polgári társadalom. A rendszerváltás után pedig inkább a társadalom kettészakadásáról beszélhetünk, kialakult egy szűk nagyvárosi réteg, amely a rendszerváltás nyertese lett, ők életmódjukban és társadalmi attitűdjükben is közel állnak a nyugati világhoz, a társadalom nagyobb hányada azonban megrekedt a rosszul fizető munkahelyeken és hurcolta magával tovább a szocializmusban és még korábban felvett túlélési taktikákat. Mindemellett a magyarok sokat és lelkiismeretesen dolgoznak, fontos számukra a család és a lakókörnyezetük, szeretnének megélni a fizetésükből és időnként lazítani is.

Ez van. A politika alapvetően képviselet. A magyar embereket kell képviselnünk, nem csak a most joggal frusztrált, de továbbra is nagyon jól élő nagyvárosi elitet, hanem a gyári dolgozókat, tanárokat, egészségügyi szakápolókat, szociális dolgozókat és sorolhatnánk. Őket kell megértenünk, az ő valódi problémáikat kell felkarolnunk, fontos, az, is, hogy ne csak a problémáikat értsük, hanem azokat a gyakran lelki természetű akadályokat, is, amelyek távol tartják ezeket az embereket, azoktól a tüntetésektől, sztrájkoktól, megmozdulásoktól, amelyek elvileg az ő érdekükben történnek.

Úgy tűnik, hogy a kordonbontás a Karmelitánál vagy a köztévé ostroma a Kunigunda utcában újra és újra csak ugyanazt a szűk réteget szólítja meg. Ők részben a rendszerváltás nyertesei részben az ellenzék kemény magja, akik szerint minden megoldódna, ha Orbánt sikerülne végre elzavarni.

Mi a helyzet a többi 5-6 millió szavazó korú magyar állampolgárral? Miért nincsenek több százezres tüntetések, ha egyszer a helyzet ennyire elkeserítő?

A válasz nagyrészt ott van a társadalomrajzban. Azt is érdemes észrevenni, hogy a többség jobban él, mint 2010 előtt. Amúgy persze rosszabbul, mint Csehországban, Lengyelországban vagy Szlovákiában, lassan rosszabbul, mint Romániában, de hát az emberek többsége viszonylag kevés közgazdasági elemzést olvas. A saját életéből, a saját megélt tapasztalataiból indul ki és az minden jel szerint pozitív….

Az Orbán rendszer azért működik 2/3-os felhatalmazással több mint egy évtizede, mert ezek az alapok működnek. Orbán 94-ben vette a fáradságot és elkezdte megismerni a magyar társadalmat.

Az ellenzéki politikusok nagy része máig adós ezzel.

Mit lenne érdemes megérteni a pedagógustüntetések kapcsán? Elsőre például, azt, hogy miért 1-2 %-os a pedagógus szakszervezetek tagsága? Az alacsony bérek, az oktatói szabadság korlátozása, a fizetetlen túlmunka, a készülő, megalázó státusztörvény minden pedagógust egyformán sújt. Azt is, aki a Fideszre szavazott, azt is, aki az ellenzékre is azt is, aki el se ment szavazni. Nyilvánvaló, hogy előrelépést nagyobb szakszervezeti tagsággal, egységesebb fellépéssel érhetnének el a tanárok. A kérdés, az, hogy azokat, akik még nem léptek be a szakszervezetbe, akik húzódzkodnak a tanár sztrájktól vagy a tüntetésektől vajon a Karmelitánál való kordonbontással lehet-e meggyőzni?

Közelebb hozza-e a kordonbontás az egyelőre még saját ügyükben passzív tanárokat, óvodapedagógusokat vagy távolabb sodorja őket?

Az oktatás politika. Nincs kétség afelől, hogy a jelenlegi gyalázatos helyzetért Orbán Viktor és kormánya felelős. De akár Orbán leváltásával akár az általa vezetett kormány jobb belátásra bírásával akarunk vagy tudunk eredményt elérni bármely ügyben, ahhoz elsősorban az érintettek nagyobb létszámú kiállása és erőteljesebb társadalmi támogatás kell. Nem azért nincs eredmény, mert nem vagyunk elég hangosak, hanem főleg, azért, mert nem vagyunk elegen. Ideje lenne megszólítani azokat, akik a kordonoknak ugyan a közelébe se mennének, de a szakszervezetbe esetleg belépnének, az oktatás reformját támogatnák. Mert az róluk szól.

Szendefy Mária, LMP Országos Elnökségi tagja és Somogy megyei elnöke írása