A nagyböjt virágvasárnaptól húsvétig terjedő utolsó hete. A katolikus egyház legnagyobb, legjelentősebb ünnepéhez a Húsvéthoz nagyon sok hagyomány, népszokás kapcsolódik a böjtöttel, a tisztálkodással, gyónással. A Nagyhét szinte minden napjára csak is a Húsvét várásához kapcsolódó szokás kapcsolódik.
Néhol csonka hétnek nevezik, nagy valószínűséggel utalva ezzel is a nagypénteki csonkamisére. A csonkamise elnevezés viszont azért vált az egyházban is általánossá, mert a mise bizonyos részei nagypénteken elmaradnak és a pap az előző napon felszentelt ostyával áldozik.
A nagyhét első napjai a tisztálkodás jegyében folytak: az asszonyok meszeltek, tapasztottak, mostak, takarítottak. Napjainkra megmaradt az ünnep előtti, tavaszi nagytakarítás.
A római katolikus falvakban az idősebb asszonyok ezeken a napokon sokfelé szigorúbb böjtöt tartottak. Némely család idősebb asszonyai csak egyszer ettek naponta. A reformátusok bűnbánó hétnek is nevezik. Sok helyen minden nap, gyakran naponta kétszer mennek ilyenkor a templomba.
A katolikus egyház elvárta, hogy hívei évente legalább egyszer gyónjanak és áldozzanak. A gyónás időpontjául húsvét táját jelölte meg. A 20. század közepe előtt a magyar katolikus társadalom többsége ezt az előírást betartotta. Különösen betartotta a falusi parasztlakosság, amelynek körében a közösségi elvárás is serkentette a húsvéti gyónást és áldozást. A bűnöktől való megtisztulás hozzátartozott a hagyománytartó közösségek húsvéti magatartásformájához.
A családfő ügyelt arra, hogy a nagyhéten háza népének minden tagja meggyónjon, mert a régi felfogás szerint csak azok váltak méltóvá a húsvéti szentelt ételek elköltésére, akik a gyónás által a kegyelem állapotába jutottak. Általános szokás volt a nagyheti megkövetés. A gyónni indulók megkövették haragosaikat és családtagjaikat. Bocsánatukat kérték esetleges vétkeikért.
A 20. század elején még akadtak olyan jámbor öregasszonyok, például a Tolna megyei Tamásiban, akik nagypéntek délután, Krisztus halálának órájában, a kálvária keresztje előtt térdelve magának Jézusnak gyónták meg bűneiket, és így mentek húsvétkor áldozni. Ez a gyónás valamiféle régi licenciátusi jámborság maradványának tekinthető. A nagyhéten a különböző vallásos társulatok és egyének is igyekeztek átélni Jézus szenvedéseit. Ennek érdekében rendszeresen stációt jártak és rengeteget imádkoztak. Előkerültek a különleges népi imádságok, például a pápaimádságok, az aranymiatyánk és hasonlók.
Kozármislenyben az idős emberek az elmúlt években például arról számoltak be, hogy mikor nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek, a világháború előtti időkben, sőt utána még évekig ezekben a napokban úgynevezett kotikolással jelezték a fiatal fiúk a déli harangszó idejét, amit aztán a hálás háziak egy-két fillérrel jutalmaztak. Egykor ez a szokás is szorosan hozzátartozott a húsvéti várakozáshoz.
Forrás: Magyar néprajz VII. Népszokás • Néphit • Népi vallásosság
Magyar néprajzi lexikon
