Az Európai Unió újabb drasztikus lépést tett afelé, hogy megregulázza az orbáni rezsimet, ezúttal azonban olyan patthelyzetbe kényszerítették a kormányt, amelyből nem tud anélkül jól kiverekedni hogy radikális reformokat hajtson végre saját hatalmi gépezetének rovására. A híradások szerint az Európai Bizottság arra az elhatározásra szánta el magát, hogy az Erasmus programból kizárja azokat a magyarországi egyetemeket melyek pártközeli apparátusok által irányított „közhasznú” alapítványok égisze alatt működnek. Jól tudjuk hogy ez a döntés komoly érvágást jelentene a hazai felsőoktatás számára nem csupán az egyetemi hallgatóság hanem a tudományos elit szempontjából is.
Persze, túlzás lenne azt állítani hogy Magyarországon elnyomják a tudományos életet, bármiről publikálhatnak retorziók nélkül professzorok, bármilyen kutatásra kérhetnek pályázati pénzeket, ugyanakkor ha az Európai Bizottság döntése nyomán el lennénk vágva az európai, külföldi ösztöndíjprogramoktól akkor az a professzorok számára is komoly problémákat jelentene. Ilyenkor a magyar tudományos elit tagjai előtt két választási lehetőség állna. Az egyik az lenne, hogy engednek a nyugati országok csábításának, agyelszívó mechanizmusának s tudásukat csak a befogadó nemzet javára tudnák kamatoztatni. A másik pedig az, hogy itthon maradnak kiszolgáltatva az államnak, elvágva magukat a nemzetközi kutatási projektekben való érvényesülési lehetőségektől.
A magyar tudományos élet olyan fenoménjait is így veszítettük el a huszadik század vérzivataros korszakában mint Neumann János, Szilárd Leó, vagy Kármán Tódor. Hogyha ők a Magyarországról való kényszer emigrációval nem szakítottak volna meg minden kapcsolatot hazánkkal, s nem jelentett volna problémát az hogy tudásukból profitábilis vállalkozást csináljanak itthon is, akkor hazánknak akár lenne nukleáris fegyverarzenálja világszínvonalú hadiiparral, gyógyszer – és elektronikai nagyhatalom lennénk, mi lettünk volna zászlóshajói a technológiai fejlődésnek nem mellesleg valóban világszínvonalú egészségügyünk lenne.
Persze mindez csak feltételezés, de az tény, hogy a nyugati országok világszínvonalú technológiai fejlődését az hozta el, hogy a világ különböző tájáról érkező tudósokat, értelmiségieket vagyis azokat az embereket akik humán – és tudástőkét hoztak magukkal engedték kibontakozni úgy, hogy konkrét anyagi haszonra is szert tehettek szabadalmak értékesítésével, vállalatok alapításával. Mindemellett megbecsült tagjai lettek a társadalomnak, nem sajátították ki a vagyonukat, s nem törték derékba a karrierjüket, sőt mi több hamar a társadalom csúcsán találták magukat. Nem pusztán az atomprogram miatt lettek befolyásosak a mi „marslakóink”, hanem azért is mert szabadalmaikkal, technológiai újításukkal az ottani emberek életminőségét is nagyban javították. Milyen jó lett volna a magyar kórházakban már az ötvenes években lett volna számítógépes technológia például.
Magyarországon habár nem tombol a totalitarizmus úgy mint a huszadik századi vészkorszakban, viszont a tudományos élet kisajátítása megtörtént mégpedig az egyetemi rendszer átalakításával. Az egyetemeket üzemetető alapítványok működése teljes függőségbe került az államhatalomtól, közvetlen anyagi haszonhoz juttatva a saját kinevezett embereit. Lényegében a (köz)oktatás monopóliuma az állam kezéből az oligarchia kezébe került az érintett egyetemek esetében. Miközben az alapítványi rendszer korántsem ördögtől való intézmény. Az Erasmus-program (is) azt a célt hivatott szolgálni, mint a középkorban az egyház egyetemeket működtető alapítványai, vagy mint a különféle világi magánalapítványok, hogy a magyar hallgatók és professzorok, értelmiségiek a külföldön szerzett tudást, információkat, inspirációkat itthon kamatoztassák, a külföldi kollégákkal végzett kutatási munka eredményeit, felfededezéseit pedig becsatornázzák az itthoni technológiai szektorba, oktatásba miegymás.
Viszont hogyha mindez megszűnik, s a külföldi ösztöndíjprogramokból ki lennének zárva a magyarok, a magyar tudós olyan dilemmába kerülne, hogy ebben a politikai-hatalmi érdekek által befolyásolt zárt rendszerben ragad elvágva külföldi kapcsolatoktól, s érvényesülési lehetőségekről, vagy pedig az elméjének és kreativitásának kincseit egy másik ország javára hasznosítja. A magyar kormánynak tehát lépnie kell. Vagy sürgősen lép, és megreformálja az alapítványi rendszert úgy, hogy a kuratóriumok függetlenek legyenek az államtól, s ne pártkinevezettek hanem érdem alapon megválasztott emberek legyenek az élükön, ezzel tiszteletben tartva az egyetemek autonómiáját, vagy pedig minden marad a régiben, és még jobban elszigetelődünk, elveszítve tehetséges diákokat, tudósokat, értelmiségieket, akik majd hazájuk határain túl lesznek elismertek, és világhíresek. Az Erasmus-programból való kizárásunk nemzeti tragédia lenne.
