StyleNews

Ma (november 15 kedd) este két rakéta csapódott be a lengyelországi Przewodów település határában egy mezőgazdasági létesítménybe, két ember halálát okozva. A háború ezzel különös fordulatot vett. – a KARD közéleti magazin bejegyzése következik.

Először is tisztázzuk: ez két orosz rakéta volt. Az oroszok egész nap rakétázták Ukrajnát, lőtték Lemberget (L’viv) is, amely a legnyugatabbi ukrán terület. Lehet, hogy a rakéta vagy célt tévesztett, vagy a légvédelem eltalálta az irányítószerkezetét – de a hírek két rakétát említenek, ami ezt árnyalja. Végig benne volt a pakliban, hogy ha a határvidéket lövik, egyszer csődöt mond az orosz high-tech. Mindazonáltal ami történt, megtörtént, és abban itt a blogon majdnem biztosak vagyunk, hogy a lengyelek ebbe bele fognak feszülni. Szó nélkül a dolog nyilván nem hagyható, mert onnan „meg van szokva”, és jön a következő, már tutira szándékosan. A tízezer forintos kérdés, hogy mit lép Lengyelország és mivel lép a NATO elé az ügyben.

A húszezer forintos meg az, hogy mi mit lépünk, mármint Orbán, aki – lengyel kollégájához hasonlóan – összehívta a védelmi tanácsot. Ez persze elsősorban a híveinek szól – mi figyelünk, amikor veszély ér minket – de a lépéskényszer is nyilvánvaló. Itt most sokkal nehezebb himihumizni, mint amikor Putyin Kárpátaljával, Észak-Bukovinával meg Lemberggel kecsegtetett minket, a románokat és a lengyeleket.

Hogy Orbánnak még jobban fel legyen adva a lecke, az oroszok ma szétlőtték a Barátság kőolajvezeték üzemeltetéséhez szükséges egyik transzformátorállomást is. És míg a lengyelországi gabonaszárítót esetleg véletlenül találták el, ezt célozniuk kellett. És tudniuk hozzá, hogy Magyarország, Szlovákia és Csehország innen kapja felőlük az olajat. Az oroszok szándékosan iktatták ki Magyarország olajellátását.

Orbán egy, a február 24-ihez hasonló esélyt kapott, hogy kiszálljon Putyin hátsójából. Ráadásul, ha a lengyelek befeszülnek (esélyes), akkor olyan nagyon sok mást nem is tehet. Véletlen vagy nem, ha a szövetség úgy dönt, hogy támadás érte egy tagját, az ugyan még nem jelent katonai műveleteket Oroszország ellen, de onnan nincs kidumálás, pávatánc meg kirillpátriárkázás. A tétet tovább emeli, hogy – bár a putyincsicskaság miatt a hagyományos barátság február óta mélyrepülésben van – a megtámadott fél, a lengyelek, azért még mindig elég jó polcon vannak a magyar köztudatban. És, ami a döntő Orbán számára, a fideszes keménymagban is. Amíg összeül a védelmi bizottság, pörögnek a telefonok, megy a közvéleménykutatás: mi kíván a fidesz bázis? Orosz vagy lengyel barátságot? Mert a kettő most már teljesen biztosan nem megy együtt, és most már kimaradni sem fognak hagyni minket.

Ha eddig nem, most kellene visszalépni a sorba. Most már sokszoros a tét a ruletten, nyerni nem nagyon tudunk (gondoljunk a szétlőtt trafóállomásra), veszteni annál többet.

Muszáj megértenünk az orosz geopolitikai érdekeket ahhoz, hogy rájöjjünk: innen, Közép-Kelet Európából nézve miért fontos egy minél gyengébb Oroszország.

Az orosz geopolitikának évszázadok óta két célja van: elérni a melegvízű tengerekig, és puffer-zóna létrehozása az Oroszországtól nyugatra eső területeken. Jelen esetben utóbbi az érdekesebb, is izgalmasabb. Az oroszok a történelem során számtalanszor tapasztalták meg, hogy egy nyugatról érkező ellenséges erő, legyen az Napóleon serege, vagy Hitler katonái mennyire könnyedén tud elmasírozni Moszkváig, ugyanis földrajzilag nincs semmi, ami megállítaná őket. A Baltikumtól egészen a Kárpátokig végtelen síkság terül el, a földrajz ezt Kelet-európai-síkvidékként ismeri, gyakorlatilag Finnország keleti részétől, a Baltikumon át Belorusszián keresztül Lengyelországon át Ukrajnáig tart. Finnországot nem is nézve, ez nagyjából egy 1500 kilométeres észak-dél irányú arcvonal, melyet katonailag képtelenség megvédeni, miközben az ellenségnek egyetlen természetes akadállyal sem kell megbirkóznia.

Nem véletlen az Orosz Birodalmi külpolitikájának a logikája, melynek talán a legfontosabb doktrínája a közép-kelet-európai régió feletti ellenőrzés. A napóleoni háborúk után is igényt tartottak a korábban megszerzett lengyelországi területekre, az I. Világháború előtt a mai Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Belorusszia, és Ukrajna jelentős része – sok esetben egésze – a Cári Birodalomhoz tartozott, egészen a Breszt-Litovszki békéig. Igaz, ezt követően a Vörös Hadsereg jelentős területeket visszafoglalt, sőt, Lengyelországot is megpróbálták bevenni, azonban a fiatal lengyel állam megvédte magát, és Varsónál döntő jelentőségű győzelmet arattak az oroszokkal szemben. Ugyanígy tettek a lettek és a balti népek is, melyek önálló államisághoz jutottak, ami 1990 környékén nagyon fontos hivatkozási alapnak bizonyult, a függetlenség kivívásakor. Erről egyébként a lettek remek filmet csináltak, Dveselu putenis címmel.

Oroszország tehát az I. Világháború után jelentős nyugati területeket veszített el, Hitler pedig gyakorlatilag Moszkváig jutott el, ahogy korábban Napóleon, úgy most Hitler csapatai veszélyeztették az orosz államiságot. Éppen ezért Sztálin már a teheráni konferencián megnevezte a térséget érdekszférájaként, mindezt aztán Jaltában és Potsdamban meg is erősítették. Így kerültünk mi is az orosz érdekszféra alá, és maradtunk is ott, egészen 1989-ig. Amikor is a Szovjetunió összeomlott, az új Oroszország pedig mind gazdaságilag, mind katonailag gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza azt, hogy a kelet-közép-európai térségben végre menjen az itt élő emberek által egyébként egyértelműen vágyott nyugati orientáció. Oroszország 1918 után ismét elveszítette a pufferzónáját, és most ezt próbálja visszaszerezni. Ukrajna nem lesz, nem lenne elég, Oroszországnak természetes geopolitikai érdeke a Baltikum és Lengyelország megszerzése, de minimum orosz-barát kormány kierőszakolása.

Ha elfogadjuk, hogy ez a mindenkori Oroszország érdeke, nevezzük Cári Birodalomnak, Szovjetuniónak vagy Orosz Föderációnak az országot, akkor azt is látnunk kell, hogy innen, ebből a térségből élve, egyetlen dolgot akarhatunk: egy minél gyengébb Oroszországot, amely képtelen érvényesíteni a külpolitikai, geopolitikai akaratát. Egy olyat, amilyen a 90-es években volt, vagy olyat, amely kénytelen volt aláírni a Breszt-Litovszki békét. Magyarországról, Lengyelországból, Ukrajnából vagy Litvániából nézve egyetlen dolog veszélyezteti igazán a szuverenitásunkat: egy erős Oroszország. Aki mást mond, az vagy nincs tisztában a történelmi tényekkel, vagy szimplán a Kreml zsoldjában áll.

Az oroszoknak mindaddig, amíg nem nő hegy Lengyelországba és Ukrajnába érdekük lesz szoros felügyeletük alatt tartani ezt a területet, nekünk pedig csak az lehet az érdekünk, hogy ezt ne tehessék meg. Ehhez egy gyenge Oroszországra van szükség, éppen ezért Putyin Oroszországát le kell győzni. Le kell győzni, a saját érdekünkből, a saját szabadságunk megőrzésének érdekében, hiszen ha nem győzzük le, akkor ő fog minket legyőzni. Ideig-óráig lehet kerülgetni a forrókását, de előbb utóbb ezt a csatát el kell dönteni, hiszen nem élhetünk egy ellenséges állam fenyegetésében, nem lehet örökké úgy élni, hogy tartanunk kell egy esetleges orosz támadástól. Vagy mi, vagy ők. Vagy a szabadság, vagy az újból Moszkva gyarmatává válunk. Nincs köztes lehetőség, attól tartok ez az, amit nem lehet megúszni. Mindez nem jelent feltétlenül háborút Oroszországgal, Moszkvát talán – még – anélkül is le lehet győzni, hogy a mostani konfliktus eszkalálódna Magyarországra, Lengyelországra vagy Litvániára. Ehhez azonban az kell, hogy a mostaninál is súlyosabb szankciókat hozzunk meg Moszkva-ellen, az kell, hogy a mostaninál is jobban támogassuk Ukrajnát és az ukrán katonai sikereket, az kell, hogy a mostani orosz kormány minél előbb összeomoljon, az orosz gazdasággal együtt. Nekünk, magyaroknak egyetlen érdekünk lehet: egy kezelhető, irányítható orosz elnök, és laza gazdasági együttműködés Oroszországgal.