A Látássérültek Nemzetközi Napjának célja a közvélemény figyelmének felhívása a vakok és a gyengén látók sajátos helyzetére. Ezen a napon kiemelten kell figyelni rájuk és keresni gondjaik megoldásának, és a társadalomba való teljes értékű beilleszkedésük lehetőségeit.
A fehér bot egykor a vakok utcai közlekedésének közismert, és elengedhetetlen segédeszköze volt, ami napjainkra már a különböző technikai segédeszközök megjelenésével egyre ritkábban tapasztalható.
A fehér bot alkalmazásának gondolata a francia Guilly d’ Herbemont grófnőtől származik. A párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte, milyen nehéz és veszélyes a vakoknak a közlekedés. A vakok könnyebb mozgásának segítésére egy látók által jól észlelhető és a vakoknak pedig az érzékelést segítő, kézben hordható eszközt fejlesztett ki, amit a járművek vezetői, és a gyalogosok már távolról felismerhetnek és észlelhetik, hogy a környezetükben vak ember közlekedik.
A fehér bot használata fokozatosan elterjedt egész Európában, és szinte az egész világon.
Magyarországon 1826-ban kezdődött el a vak gyermekek szervezett oktatása, és 1912-ben óvodai képzésük.
Francia nyomdász, Louis Braille alkotta meg a pontírást vagy Brailee-írást, ami nagyban elősegíti a gyermekek képzését. A vakok iskolájában ugyan is ugyanazt az általános iskolai tananyagot tanítják, mint a látók iskolájában. Ennek is köszönhető, hogy egyre több vak fiatal érettségizik, és főiskolán vagy egyetemen tanul tovább.
Napjaink technikája egyre nagyobb mértékben segíti a látássérült emberek mindennapjait, oktatását akár számítógéppel, szoftverrel, szkennerrel, olvasó televízióval, digitális nagyítókkal, vagy akár beszélő mobiltelefonokkal.
Magyarországon több vállalkozás is alkalmaz csökkent munkaképességű munkavállalókat, de sajnos az előítéletek még mindig élnek, és a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol a munkaadó a látókból válogathat, addig nem szívesen alkalmaz vak munkavállalót. Hazánkban különféle kedvezményeket vehet igénybe az a munkáltató, aki látássérült személyt alkalmaz.
Magyarországon a vak és gyengénlátó emberek többsége családban, önálló háztartásban él. A felnőttként szemük világát vesztett emberekről elmondható, hogy nem minden esetben bírja ki a házasságuk, ha a pár egyik tagja elveszíti a látását. Az erős kötelék azonban túléli a megrázkódtatást. A született vak emberek párválasztásáról kimutathatták, hogy már eleve a saját sorstársához vonzódik.
A tudatformálásban és a vakokkal szembeni előítéletek megszüntetésében nagy szerepet kell vállalnia a médiának.
A média mellett pedig az államnak azzal, hogy az esélyegyenlőségi törvény vezessen el oda, hogy a társadalom ugyanolyan embernek tekintse a látássérültet, mint a látó állampolgárt, és a gyakorlati életben is ugyanazokat a jogokat biztosítsa a számára.
