Minden évben változó hosszúságú a farsang időszaka, hiszen kezdőnapja a karácsonyhoz, majd az azt követő vízkereszthez, vagyis január 6-hoz igazodik, míg a farsang utolsó napja, ami húshagyókedd és hamvazószerda, ezek a napok viszont igazodnak mozgó ünnepünkhöz, a húsvéthoz.
A negyven napos nagyböjt előtti időszak hagyományosan a vidám lakomák, bálok, mulatságok, népünnepélyek időszaka. Ami aztán az elcsendesedésben, a böjtben teljesedik ki. Az időszakhoz nem kötődik keresztény liturgikus ünnep, ez a téli vígasság alapvetően a nemzetek gazdag néphagyományaira épül.
A farsang csúcspontját, a magyar nevén a „a farsang farka” jelenti, mert ez az időszaka a karneváloknak. Ez a farsangvasárnaptól-húshagyókeddig tartó utolsó három nap, ami az igazi nagy télbúcsúztató mulatságok időszaka. Nem csak Magyarországon, ha nem világszerte ismertek ezek a téli mulatozások, gondoljunk csak a Velencei-karneválra vagy a Riói-karneválra.
Azért kicsiny hazánk, és benne a baranyai régió sem kell hogy szégyenkezzen a télbúcsúztatók okán, hiszen az immár az igazi hungarikumként nyilvántartott, és 2009-től az UNESCO szellemi örökség reprezentatív listáján is szereplő mohácsi busójárás a magyarországi farsangi népszokások legnevezetesebb eseménye.
A farsangi hagyományok a pogány kori tavaszvárás időszakáig nyúlnak vissza, és annak igen változatos képet mutató ünnepeiből nőtt ki. A tél elűzésének elmaradhatatlan része gyakorlatilag a zajos mulatozás, tréfacsinálás, bolondozás, eszem-iszom, párkeresés, udvarlás.
Mivel hazánkban a mai napig ismert farsangi szokások csak a középkor táján honosodtak meg, így számos idegen nép hatása érvényesül bennük. A városi polgárság elsősorban a német hagyományokat vette át, erre utal többek közt a farsang elnevezés is, szemben az olasz „carneval” kifejezéssel. A magyar arisztokrácia körében viszont az itáliai, és francia szokások terjedtek el leginkább. Mindezek mellett a mi farsangi szokásainkban fellelhetőek pogány germán, vagy éppen ókori görög, római motívumok is, miközben maga a szó a német eredetű, „faseln” fecsegni szóból eredeztethető.
Téltemetés és tavaszvárás jegyében már az ókori Rómában is rendeztek álarcos felvonulásokat, zenés táncmulatságokat, úgynevezett Saturnalia ünnepeket. Az egy hétig tartó mulatságok során a szegényeket megvendégelték, miközben a családtagok megajándékozták egymást. Ilyenkor kerültek sorra az oly nagyon kedvelt gladiátor viadalok is. Latin nyelvterületen a „carneval” szó a farsang megfelelője, jelentése pedig a hús elhagyása. Mások viszont a karnevál szó eredetét azzal a bizonyos díszes szekérrel magyarázzák, amelyet „carrus navalisnak” neveztek, és az ókorban vidám, álarcos menet tolt végig Róma utcáin.
Mátyás király korában Magyarországon is divatossá váltak az itáliai mintákat követő álarcos mulatságok, sőt II. Lajos udvarában harci játékokat is rendeztek olasz mintára. Az egyház kezdetben rossz szemmel nézte a fékevesztett mulatozást, az ördög művének tartotta, és üldözte is. Temesvári Pelbárt ferences szerzetes 1502-ben született prédikációjában a következőképp írt: ” Ó jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban az istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatsággal, fajtalan énekekkel dicsőitenek megvetvén a Krisztust.”
Hazánkban mégis futótűzként terjedt el a farsang ünnepéhez kötődő népi színjátszás kialakulása. A maszkos alakoskodások, amelyekben tipikus alakokat személyesítettek meg. Bíró, bíróné, cigány, betyár, koldus, varázsló, menyasszony, vőlegény. Kedveltté vált a férfi-női szerep-, és ruhacsere. A maszkok pedig egyre rémisztőbbek lettek, mert el kellett hogy riasszák a telet!
