Szerdától látható Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában
Harminc művész szemén keresztül mutatja be a nyolcvan évvel ezelőtt lezajlott magyarországi holokauszt emlékezetét az Így történt – A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című kiállítás. Amely szerdától látható Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában (MNG).
Nyolcvan évvel ezelőtt zajlott a magyar történelem egyik legtragikusabb és legszégyenteljesebb időszaka. Kedden lesz nyolcvan éve, hogy felállították az első gettót Magyarországon. Ezt a Szépművészeti Múzeum-Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója mondta a kiállítás hétfői sajtóeseményén.
Baán László felidézte, hogy a magyarországi gettók felállítása után egy hónappal elindultak a vonatok Auschwitz felé többszázezer magyar honfitársunkkal. Akiket vittek a „vágóhídra”. Többszázezret közülük már a vagonokból kilépve a gázkamrákba küldtek. A holokauszt csaknem félmillió magyar áldozatot követelt.
A kerek évforduló alkalmából kiállítással hajtanak főt az áldozatok előtt a szemtanú művészek tanúságtételével. A tárlaton főként túlélők rajzaival találkozhat a közönség.
A július 21-ig nyitva tartó kiállítás mintegy 30 művész, köztük Kádár Béla, Bálint Endre és Gedő Ilka rajzsorozatait mutatja be. Olyan egyedi és sokszorosított grafikai albumokat, amelyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg narratív, figuratív, sokszor képregényszerű formában.
A kiállítás a szemtanúk emlékezetét mutatja be. A művek nagy része 1944 és 1947 között készült – hangsúlyozta Farkas Zsófia, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár művészettörténésze.
A tárlat bemutatja azt is, ahogy az erősen zsurnaliszta szemléletű, dokumentarista rajzoktól a művészek eljutnak a szimbolikus ábrázolásig. Absztraktabbá válnak az alkotások és a személyes helyett a kollektív emlékezetre helyezik a hangsúlyt. Erre mutatott rá a kurátor, kiemelve, hogy az utolsó szekció háborús bűnösökről készült grafikákat mutat be. Köztük Katz Sándor a jeruzsálemi Eichmann-perről készült rajzait.
Farkas Zsófia kitért arra, hogy a Kádár-korszakban a holokausztot erős tabusító, elnémító közbeszéd jellemezte Magyarországon. De közvetlenül a felszabadítást követő éveket erős tanúságtételi szándék övezte. Azoknak a képzőművészeknek, akik átélték az 1920-as évektől kezdve a zsidótörvényeket és a meghurcoltatást, a sok trauma ellenére volt annyi bátorságuk és lélekjelenlétük, hogy lerajzolták a gettók mindennapjait. Voltak akik a koncentrációs táborban a papírlapokat rejtegetve rajzoltak, de a munkaszolgálatban is egymást lerajzolva örökítették meg a mindennapokat.
Felhívta a figyelmet arra, hogy a gettókban, koncentrációs táborokban kevés eszköz állt a művészek rendelkezésére. Ezért készítettek rajzokat, és a közvetlenül a felszabadulás után létrejött művek eszköze is a grafika volt.
A kiállításon is látható rajzokat sokszorosított grafikai albumokban terjesztették az alkotók, akik dokumentálni akarták a történteket. Az albumokat előszavak kísérték, amelyekben minden esetben leírták, hogy min mentek keresztül. Hogy valaha fel tudják-e azt dolgozni, és hogy nagyon fontosnak tartják, hogy az egész világ megtudja, mi történt velük, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. Voltak, akik idegen nyelven írták meg az előszót, hogy az albumok a világ összes pontjára eljussanak.
A felszabadulást követően több rajz is szerepelt kiállításokon. De ezután ezek a művek a feledés homályába merültek, sok évtizedig nem voltak láthatók. Az elmúlt években azonban a holokausztkutatásban végbement paradigmaváltás következtében kiderült, hogy a háború utáni korai szakaszban 1945-ben és 1946-ban sok visszaemlékezés született írók tollából és képzőművészektől is.
forrás: mti
