„Ne hívd az orvost, úgy akarok elaludni, hogy a kezeid az enyéimet tartják…” – mondta az idős hölgy férjének, majd még egyszer, utoljára megfogták egymás kezeit.
A férfi ekkor elkezdett mesélni közös múltjukról, arról, ahogyan először találkoztak, illetve az első csókjukról. Mindeközben nem sírt az idős, szerelmes pár, hanem boldog mosoly ült arcukon.
„Szeretni foglak örökkön örökké.” – mondta a feleség.
„Én is téged, mindig is szerettelek, és mindig is foglak” – válaszolta a férj, majd homlokon csókolta szerelmét, aki ezzel egyidejűleg végérvényesen becsukta szemeit, majd kezei elengedtek a szorításból.
A búcsúzás mindenki számára nehéz, és szívettépő, ugyanakkor léteznek a fentiekhez hasonló erős emberek, akik eleget téve szerelmüknek, nem rohannak kórházba, mindenféle reményvesztett segítségért, hanem hagyják, hogy oly módon távozzanak földi életükből, ahogyan az érintett fél kívánja.
A halál, materialista értelmezésben egy olyan biológiai folyamat, amikor az emberi szervezet komplex működése végleg leáll. Azonban számunkra a halál beállta nem akkor van, amikor az orvos kimondja az időt, hanem majd napokkal, akár hetekkel később jelentkezik, amikor tudatosul bennünk szerettünk hiánya.
Vegyük példaértékűnek ezt a mesébe illő, csodálatos búcsút, mert ennél meghittebb és szeretetteljesebb nem is létezik.
