Szerda este Pécsett a Zsolnay Negyedben lépett fel ZÓRA az év zenei felfedezettje, az E78 pedig szépen meg is telt a koncertre, amire nincs jobb szó, varázslatos volt.

Személy szerint nagyon kedvelem ZÓRA hangját és dalait, élőben viszont most volt először szerencsém látni őt, nem csalódtam. A hangja, a dalainak a hangzása élőben is kiváló, nagyon szeretem azokat a zenészeket, akik nem csak a stúdióban, hanem a színpadon is jók, szerintem ez az igazi mércéje a tehetségnek. Ha valaki jó, akkor ahhoz nem kell autotune, ahogy a színpadra sem kell ezer meg egy kellék, nem kellenek háttértáncosok, nem kell, hogy az énekesnő úgy öltözzön fel, mint egy pornószínésznő, nem kell bohóckodás, ripacskodás, nem kell semmi, csak a zene. Ez pedig zene volt a javából: ZÓRA és a zongorája, azt hiszem nyugodtan írhatom, hogy magával ragadta és elvarázsolta a közönséget.

Mindamellett, hogy az énekhangja, a zongorán való játéka, és a dalai is abszolút profik, és olyan minőségűek, melyek unikálissá teszik őt a hazai zenei szférában, az egész koncert emberi is maradt. ZÓRA izgult, és talán kicsit zavarban is volt, de ki a fene ne izgulna, ha kétszáz ember előtt kellene fellépnie, teljesen egyedül? Nem ember, aki egy ilyen szituációban – pláne ennyire fiatalon – ne izgulna, ne jönne zavarba. Ez, és a dalok között átadott élmények, érzések és érzetek tették igazán emberivé az egész koncertet és szerethetővé. Hozzáteszem: ZÓRA humorérzéke is közel olyan jó, mint az énekhangja, aranyos volt, ahogy időnként élt az önirónia eszközével, mindez csak emelte az előadás fényét és élményét.

Ráadásul több olyan dalt is előadott, amelyet még nem adták ki, a Mámor című számát követően viccesen meg is jegyezte, hogy arra is csak négy évet kellett várni, a megírása és a kiadatása között. Hallva az új (új?) szerzeményeket, csak remélni tudom, hogy ezúttal nem kell majd négy esztendőt várni arra, hogy máshol is meghallgathassuk azokat.

A kortárs művészettel, és pláne zeneművészettel kapcsolatosan nagyon sok fenntartásom van. Gyakorlatilag kilencven százalékban csak olyan előadókat hallgatok, akik egy-kétévtizeddel a születésem előtt alkottak, valamikor a 70-es, 80-as években. Nem vagyok oda a posztmodern stílusért, rendkívül zavar, hogy manapság már nem a hang, és a művészi érték számít, hanem a seggrázás (elnézést, erre nem tudok jobb szót), a ripacskodás, a celebkedés. ZÓRA a kevés üdítő kivétel egyike, ahol egy koncerten nincs más, csak az ember és a művészete.

Köszönjük az élményt, visszavárunk Pécsre!