A cikk változtatás nélkül lett átvéve Mózes Zsófiától, a wmn.hu oldalról.
Csütörtök este holtan találtak egy 27 éves nőt Angyalföldön. A rendőrség ötnapos hajtóvadászatot követően július 18-án elfogta a gyilkosság feltételezett elkövetőjét – a nő partnerét. Az áldozat két hónappal ezelőtt egy társkereső alkalmazáson ismerkedett meg a férfival, aki – ismerősök beszámolói szerint – „kifejezetten jó megjelenésű, jól szituált ember, egy mindig közvetlen, kedves srác”. Mint ahogy a bántalmazók olyan nagyon gyakran.
Hogy honnan lehet felismerni egy bántalmazó embert? Sokáig sehonnan…
Képzeld el, hogy épp ismerkedsz valakivel. Már egy ideje cseteltek, amikor megbeszélitek, hogy találkoztok. Izgatottan készülődsz, csinos ruhába bújsz, útközben újra és újra a telefonodra pillantasz, várod a találkozást. Aztán ott áll előtted, de ahelyett, hogy két puszival köszöntenétek egymást, lekever egy hatalmas pofont. Hirtelen fel sem fogod, hogy mi történt, az arcod sajogni kezd, te pedig önkéntelenül kapsz a csattanás helyéhez. Még ha nem is fagysz le, beletelik néhány pillanatba, mire tudatosul benned az ütés. Lehet, hogy visszapofozol, hazaszaladsz, vagy úgy döntesz, hívod a rendőrséget. Bárhogyan is reagálsz, egy biztos: nem kapsz kedvet egy következő randevúhoz.
És ezt pontosan tudják a bántalmazók, ezért igyekeznek minél jobb képet kialakítani magukról – nemcsak az áldozatban, de a környezetükben is.
Azok az emberek, akik erőszakosak a partnerükkel, nem bántanak mindenkit. Nem azzal válnak a család kedvencévé, vagy nem azzal kerülnek be egy baráti társaságba, esetleg jól fizető pozíciókba, hogy szörnyetegként viselkednek azokkal, akikkel keresztezik egymás útját.
Ha azok, akik bántják a hozzájuk közel állókat minden alkalommal, amikor találkoznak valakivel, erőszakosan viselkednének, mindannyiunknak könnyebb lenne. Látnánk, hogy milyen emberek élnek körülöttünk, kivel van dolgunk, egyértelmű lenne, hogy nem akarjuk a közelünkben tudni magunkat. Elfordulnánk tőle, ő pedig kontrollt vesztene, és egy idő után kénytelen lenne szembenézni a tetteivel.
A valóságban azonban a helyzet ennél jóval árnyaltabb, az embereknek pedig nehezükre esik elfogadni, hogy azok, akikhez érzelmileg kötődnek, akik számukra szimpatikusak, velük udvariasan, kedvesen és előzékenyen viselkednek, újra és újra ártanak másoknak.
Ha szörnyetegek után kutatunk, sosem találjuk meg őket
Biztos vagyok benne, hogy emlékeztek Bene Krisztiánra. Ő az, aki megcsonkította korábbi partnerét, Renner Erikát. Aki a Budai Irgalmasrendi Kórház főigazgatója volt, egy köztiszteletnek örvendő orvos, aki még a takarítókkal is kedvesen viselkedett és akihez bármilyen problémával lehetett fordulni. A keresztény-konzervatív családban nevelkedett Bene ismerősei közül sokan már azon is meglepődtek, hogy a férfi szeretőt tartott.
És mégis: egy orvos, aki mások segítésére esküdött fel, egy pillanat alatt lökte korábbi partnerét élet és halál közé.
A látszat pedig most is erősnek bizonyult, hiszen van, aki a számtalan bizonyíték és a jogerős ítéletek ellenére a mai napig kételkedik abban, hogy a lúgos orvosként elhíresült férfi képes lett volna ilyen szörnyűséget elkövetni.
És ott van Ádám is, aki már a kapcsolatunk kezdetén mesélt arról, hogy mennyire haragszik az apjára, amiért az verte az anyját. Aki nem sokkal utánam szintén felhagyott a húsevéssel, majd idővel egyre több helyen hangoztatta, hogy a vegánság az egyetlen járható út, minden más állatkínzás – amit pedig mélységesen elítél. Néhány hónap után már nem volt olyan vegánfórum és közösség, aminek ne lett volna tagja, de nem csak az állatok jogaiért állt ki teljes mellszélességgel.
Azzal párhuzamosan bukkant fel emberi jogi csoportokban és a nők elleni erőszak felszámolásáért szervezett eseményeken, hogy nyomozás folyt ellene kapcsolati erőszak ügyében.
Kívülről csak az látszott, hogy újabb és újabb kutyákat fogad örökbe, biztosít nekik nyugalmat és szerető otthont. Azt már csak kevesen tudták, hogy ezek az állatok napi nyolc órát a lakásban is ketrecben voltak, végighallgatták a veszekedéseket és végignézték, ahogy az elfajult viták során Ádám a nekik felállított vasrácsokon rángatja át a barátnőjét.
Ahogy arról is csak kevesen tudunk, hogy a nőjogi rendezvényre épp azután érkezett, hogy indulás előtt megverte az akkori barátnőjét. És hiába a jogerős ítélet, ami kimondja, hogy sorozatelkövető, már biztosan sejtitek ti is: még mindig van, aki csak a felszínt, az állatmentést, a vegánságot, az emberi jogi rendezvényeken való részvételt látja. Aki szerint az egész nem történt meg, vagy ha meg is történt, akkor nem úgy, vagy nem véletlenül.
Róbert Dániel, a csütörtöki gyilkosság gyanúsítottja is tökéletesen illik a listára. A média „irodakukacként” hivatkozik rá, az ismerősök „csendes, visszahúzódó emberként ismerték a férfit. Egy multicégnél dolgozik irodistaként, soha semmilyen balhéban nem volt benne, a baráti körükben ő az utolsó ember, akiről ilyet feltételeztek volna”.
A környezete úgy látta, boldog párkapcsolatban él későbbi áldozatával, hiszen nemrég posztoltak közös képet, és a Balaton Soundon is együtt voltak.
A látszat ott torzít, és ott takar, ahol szükség van rá.
A körözési fotójáról egy szende félmosollyal néz vissza ránk, és bár időközben a nyilvánosság számára is kiderült, hogy a férfi féltékeny típus és előszeretettel birtokolja a barátnőit, ismerősei mégsem tudják elképzelni, hogy milyen veszekedés, szerelmi háromszög vagy félreértés kellett ahhoz, hogy barátjuk egyáltalán kezet emelt a nőre.
A bántalmazó emberek nem dühkezelési problémával küzdő jófiúk. Hiába szeretnénk hinni, hogy a számunkra szimpatikus, hozzánk közel álló emberek ne lennének képesek tönkretenni mások életét, valójában a legritkább esetben néz csak úgy ki egy bántalmazó, mint ahogy arra számítani szeretnénk.
Hiszen épp a pozitív attribútumok teszik lehetővé azt, hogy ha hiba csúszik a gépezetbe, és az erőszak mégis bizonyosságot nyer, hitelteleníteni tudja az áldozatot. Hát hogy lenne képes valaki ilyesmire, aki emberek életét hivatott megmenteni? Aki még az állatok jogaiért is hangosan felszólal? A csendes, visszahúzódó srác? Ha tett is ilyet, biztosan megvolt rá az oka.
A családon belüli erőszakot azonban nem a féltékenység vagy az önkontroll hiánya szüli, hanem a bántalmazó gondolkodásmódja. Az abban való megrendíthetetlen hite, miszerint a másik fél alacsonyabb rendű, kevesebbet ér, birtokolható és kontrollálható. Valaki, aki az ő kedvére él és létezik.
A bántalmazás nem mentális probléma. Semmi más, tisztán döntés kérdése.
Nincs olyan veszekedés, szerelmi háromszög vagy félreértés, ami indokolná az erőszakot – még akkor sem, ha az igazságos világba vetett hitünk ezt diktálja. Nincs ürügy, kifogás vagy ok, ami felmentheti a bántalmazót. Az orvosi hivatás, az állatmentés, a megnyerő félmosoly, az, hogy mindig előre köszön, vagy hogy téged épp nem bántott, nem lehet indok arra, hogy elnézd azt, amikor mást vernek.
Az az erőszak pedig, ami miatt az elkövetőnek nem kell felelősséget vállalnia, a legtöbb esetben megismétlődik – a korábbinál jellemzően súlyosabb formában. Hiszen miért ne tehetné meg ezt is, még többet, még brutálisabbat?
Azzal, hogy legyintesz, okokat és indokokat keresel, nem nézed ki belőle, te is a bántalmazó domináns pozícióját erősíted tovább, miközben egyre csak elnyomod az áldozat hangját.
Feltéve, hogy még van neki.
