Hiába áll jó nevekből, és tehetséges játékosokból az angol válogatott, ha nem tudnak nyerni. Mármint akkor, amikor igazán kellene, egy komoly rivális ellen. Ugyanis a háromoroszlánosok 2002 óta képtelenek voltak egyenrangú ellenfél ellen világbajnoki mérkőzést nyerni, jobb esetben csak a kötelezőket hozták, rosszabb esetben azokat sem.
2002 nyarán járunk, Szaporóban a helyszínen ami a magyar jégkorong családnak is oly kedvessé vált azóta, az F csoport rangadóján Argentína pályaválasztóként fogadja Anglia válogatottját, ami Falkland na meg az 1998-as világbajnokság paprikás hangulatú nyolcaddöntője miatt is pikáns összecsapás. Van miért visszavágniuk a háromoroszlánosoknak, hiszen a franciaországi tornán Argentína jutott tovább tizenegyesek után, részben David Beckham piroslapjának is köszönhetően. Mivel Anglia csak döntetlent játszott Svédországgal, míg Argentína legyőzte Nigériát, ezért győzelmi kényszerben lépnek pályára Sven-Göran Erikkson tanítványai, már csak azért is, mert a délutáni mérkőzésen a svédek is legyőzték az afrikai válogatottat. Anglia ha nem nyer, szinte biztosan kiesik már a csoportkörben, amelyre a modernérában egyszer sem volt példa. Michael Owenék lába nem remeg meg, Beckham tizenegyesével 1-0-ra legyőzik Argentínát, a Nigéria elleni felejthető 0-0 pedig azt eredményezi, hogy tovább jutnak a csoportjukból. Akkor talán egyetlen brit-szurkoló sem gondolta volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy kedvenceik egy igazi nagycsapatot, mondhatni egy nagyágyút győznek le a világbajnokságokon.
Anglia azóta sem tudott két vállra fektetni senkit, aki előzetesen jobbnak, vagy minimum egyenrangú félnek tűnt. A 2002-es tornán a legjobb tizenhat között Dániát még 3-0 arányban lesimázták, a legjobb nyolc között azonban jött Brazília és Ronaldinho, az angol VB-álmok pedig véget értek. 2006-ban kifejezetten könnyű csoportba kerültek, Paraguay és Trinidad és Tobago válogatottját is sikerült legyőzni, igaz előbbit csupán egy góllal, a svédek ellen egy újabb döntetlen következett, hogy aztán a legjobb tizenhat között Beckham egyetlen góljával Ecuadort is kiüssék. A valóság azonban ismét berúgta az ajtót, és ezúttal a portugálok állították meg 1966 világbajnokát. Az angolok, mondhatni szokás szerint elvesztették a büntetőpárbajukat, négy rugóból mindössze egy tudta bevenni Ricardo kapuját, Owen Hargreavesen kívül mindenki más hibázott, Cristiano Ronaldo pedig az elődöntőbe rúgta a luzitánokat.
2010-ben már a csoportkörben is akadozott az angolok játéka, sem az Egyesült Államok, sem Algéria válogatottját nem tudták legyőzni, a továbbjutást csupán az utolsó, szlovénok ellen vívott találkozójukon tudták kivívni, Jermain Defoe egyetlen góljával. Így csak csoportmásodikként jutottak a legjobb tizenhat közé, ahol a későbbi bronzérmes Németország gázolt át rajtuk. Persze lehet, hogy sok minden máshogy alakult volna, ha már akkor is létezett volna a gólvonaltechnika, azonban nem létezett, így Frank Lampard hiába egyenlített, a gólt nem adták meg, a németek pedig végül 4-1-el léptek túl az angolokon. Ennél is rosszabbra sikeredett a 2014-es torna, ahol már az első két mérkőzést követően szinte biztosra vált, hogy kiesnek Roy Hodgson fiai, hiszen Olaszország és Uruguay is legyőzte őket, végül Costa Rica ellen sikerült egyetlen pontot gyűjteniük, hogy csoport utolsóként utazzanak haza.
2018-ban új korszak kezdődött, Gareth Southgate irányításával egy megfiatalodott angol válogatott érkezett Oroszországba, Tunéziát még nehézkesen, Panamát viszont nagyon simán, 6-1-re győzték le, azon a mérkőzésen több gólt szereztek, mint az előző két világbajnokságon összesen. Érthető volt az angol szurkolók optimizmusa, ráadásul a belgák elleni vereség ellenére messze a legkönnyebb ágra kerültek, előbb Kolumbia, majd a svájciakat legyőző svédek jöttek szembe. A latin-amerikai válogatott ellen ráadásul olyan tettet vittek végre az angolok, melyre korábban soha nem voltak képesek világbajnokságokon: megnyertek egy büntetőpárbajt. Ilyet egyébként az Európa Bajnokságokon is csak egyszer tudtak elérni, 1996-ban hazai pályán a spanyolok elleni negyeddöntőn, más kérdés, hogy rögtön a következő körben a németek elleni párbajt már elvesztették. Visszatérve 2018-ra, az angol válogatott huszonnyolc esztendő után játszhatott újra elődöntő mérkőzést, Horvátország azonban jobbnak bizonyult, déli szomszédaink Mario Mandzukic hosszabbításában szerzett góljával döntőbe jutottak, Anglia számára pedig maradt a bronzmérkőzés, ahol Belgium a tornán másodjára is legyőzte őket.
Az idei, katari világbajnokságot is jól kezdték, Iránnak rögtön hatot gurítottak, az Egyesült Államok elleni döntetlen után, Wales válogatottját is simán, 3-0-ra győzték le, ahogy a legjobb tizenhat között Szenegált is. A kötelezőket szokás szerint hozták, hogy aztán – szintén szokás szerint – elbukjanak egy nevesebb riválissal – ezúttal Franciaország – szemben. Anglia világbajnoki mérlege az elmúlt két évtizedből gyakorlatilag kiábrándító, 2002 óta egyetlen igazán komoly válogatottat sem tudtak elkapni, legjobb esetben hozták a kötelezőket, rosszabb esetben már azokat sem. Pedig azt nem lehet mondani, hogy a mindenkori angol keretekben ne lett volna, és ne lenne most is potenciál. Azonban hiába a Beckham, Lampard vagy épp Steven Gerrard fémjelezte generáció, hiába a mostani csapat Harry Kane-al, Ryan Sterlinggel és egy sor tehetséges játékossal, ha a lábak döntő szituációban rendre megremegnek. Hol az aktuális angol kapus hoz össze egy méretes potyát, hol a tizenegyesnél hibáznak, hol bődületes játékvezetői hiba sújtja őket, egy valami állandó: a vereség keserű íze.
Anglia 2006 és 2022 között Paraguay-t, Trinidad és Tobagot, Ecuadort, Szlovéniát, Tunéziát, Panamát, Svédországot, Iránt, Walest, Szenegált, és tizenegyesek után Kolumbiát tudta legyőzni világbajnokságokon, a lista pedig finoman szólva sem veretős, talán a 2018-as svéd válogatott felett aratott győzelem a legnagyobb fegyvertény, miközben Portugália, Németország, Olaszország, Uruguay, Belgium, Horvátország vagy éppen Franciaország ellen is elvéreztek. Hiába áll rendre jó nevekből az angol válogatott, ha képtelenek nyerni. Anélkül viszont az „It’s coming home” csak egy beteljesületlen vágyálom marad…
