A Fidesz elég széles ideológiai skálán mozgott az elmúlt három évtizedben, s lényegében mint a saját farkába harapó kígyó egy radikális szabadelvű, demokrata és individualista pártból vált egy antiliberális, vezérelvű, kollektivista erővé. Függetlenül attól, hogyan ítéljük meg ezeket az eszméket, az elmondható, hogy a Fidesz minden ízében egy autoriter populista párt, akárcsak a madridi konferencián részt vevő spanyol radikális jobboldaliként definiált VOX, Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése, vagy Matteo Salvini Ligája.
Mindegyik pártban közös, hogy a karizmatikus vezető az egyeduralkodó, akinek személye elválaszthatatlan a párttól, s az ő diktátumaik határozzák meg a párt életét. Az is közös, hogy egy komolyabb gazdasági, politikai válsághelyzet kell ahhoz, hogy növekedjen a támogatottságuk, politikájuk alapvonása pedig az emberek félelmét, kétségbeesettségét, csalódottságát felkorbácsoló s gyűlöletté formáló demagóg és érzelmekre ható hangulatkeltés. Az is közös még, hogy a liberális elveken nyugvó alkotmányos, a jog uralma által korlátozott demokratikus berendezkedést radikálisan megreformálnák, mondván a begyöpösödött politikai elitet csak így lehet „megdönteni”, leváltani és változást hozni. A populisták mindig egy szebb jövő illúziójába kergetik az embereket; egységes, zárt, egy központi érdeket szolgáló közösségekben, s nem szabad akaratú egyénekben gondolkodnak; ebből kiindulva pedig szükségszerűnek tartják az államhatalom kiterjesztését és centralizálását.
Mindezt hűen tükrözi retorikájukban a globalizáció, a szabadkereskedelem és a nyitott határok erőteljes kritikája, melyeket mint a nemzeti szuverenitást és az „önálló fejlődést” veszélyeztető tényezők láttatnak. A populisták legalapvetőbb célja, hogy az állami gondoskodás és a kollektív biztonság szavatolásának ígéretével kivívják maguknak a néptömegek paternalista ragaszkodását, ezzel is bebetonozva hatalmukat. Mindebben profin utaznak a Madridban összegyűlt pártok, beleértve a Fideszt is.
A közös pontokon túl azonban van néhány különbség is az említett pártok között, melyek ellentmondásossá és abszurddá teszik a köztük kialakuló szövetség gondolatát. Hogyha a radikális jobboldali Vox politikai programját szemléljük, legfőbb céljuk a nemzeti kisebbségek autonómiájának megszüntetése, és egy erős központi hatalommal bíró spanyol állam kialakítása. Vagyis ez a párt kíméletlenül soviniszta, a baszkok és a katalánok elnyomásában, illetve eme közösségek erőszakos integrálásában érdekelt, akárcsak valamikor Francisco Franco spanyol katonai diktátor. A Vox nem támogatta, sőt következetesen ellenezte azt az összeurópai kezdeményezést, mely minden európai nemzeti kisebbség autonómiájának elfogadtatásáról szólt az erdélyi, partiumi magyaroktól és a Székelyföldtől kezdve az elzász-lotharingiai németeken és a tiroli olaszokon át a baszkokig és a katalánokig. Vagyis azt a kezdeményezést ellenezte, mely a magyar fél számára fontos – hiszen rengeteg honfitársunk szakadt a határon túlra egész faluközösségekkel, városokkal, nagyvárosokkal együtt. Elemi érdekünk, hogy az ő nemzeti önrendelkezésük biztosítva legyen, de ebben ez a párt egyáltalán nem bizonyult partnernek, sőt konkrétan a nemzeti érdekünkkel ellentétes álláspontot képvisel. Ez persze nem jelenti, hogy a magyar kormány maga se támogatná például a székely autonómia ügyét, de azzal, hogy egy olyan párttal kooperálnak az uniós politikában, amely ennek a szöges ellentétét képviseli, felvet bizonyos kérdőjeleket.
A másik nagyobb szövetséges politikus Marine Le Pen pártja, a Nemzeti Tömörülés, amely a politikai iránytűn éppen ellentétes utat járt be, mint a Fidesz. A Jean-Marie Le Pen családi vállalkozásaként működő francia radikális párt a különböző tradicionalista, köztársaságellenes, ultrakonzervatív, etnonacionalista csoportok gyűjtőhelyeként szolgáló szélsőjobboldali mozgalomként kezdte pályafutását, mely gyökeres ellentétjét képezte a republikánus eszményeknek. A párt legfőbb vezetője nem egyszer antiszemita és idegengyűlölő kijelentésekre is ragadtatta magát. Majd a szavazatmaximalizálás érdekében emberarcúvá akarták faragni a szélsőséges pártot, Marine Le Pen regnálásától kezdve pedig megindult egy mérséklődési folyamat: a párt lenyesegette magáról a francia nemzeti eszményekkel szembemenő szélsőséges vadhajtásokat, és a Nemzeti Tömörülés a jobboldal legszélső mezejéről a centrum felé tolódott, mondhatni kiegyezve a köztársaság által meghatározott szabályokkal. Ezzel szemben a Fidesz liberális, majd mérsékelt, nyugatias neokonzervatív pártként indult el a nemzeti radikalizmus irányába, mely egyre meghatározóbbá vált retorikájukban, kormányzati intézkedéseikben, külpolitikai orentációjukban is. Gondoljunk csak bele, hogy míg Orbán Viktor egykoron Torgyán Józsefet és Csurka Istvánt is politikai ellenfeleként határozta meg, most a kormányközeli médiumok az egykori MIÉP-elnök halálának évfordulóján írnak méltató nekrológokat, s állami kitüntetéseket osztanak ki olyan értelmiségieknek, akik a nemzeti radikális körök szellemi holdudvarában is sokat mozogtak.
Az az euroszkeptikus, elitellenes populista szövetség, amely összeállt a madridi találkozón, nemcsak hogy ellentmondásokkal és a tagpártok közötti komoly véleménykülönbségekkel terhelt (nem is szóltunk még arról, hogy míg a lengyel Jog és Igazságosság pártja mereven oroszellenes, a Matteo Salvini vezette Liga és a Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés oroszpárti álláspontot képvisel, és putyini autoriter rezsimre is potenciális szövetségesként tekintenek), de mindezek tetejében olyan szélsőséges eszméknek is táptalajt ad, mint a sovinizmus vagy a totalitarizmus. A populizmus alapjában véve olyan autoriter rendszereknek alapoz meg, melyek szembe mennek olyan évszázados európai értékekkel, mint az alkotmányosság, a jogállamiság, vagy az önrendelkezés elve.
A szerző publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a BaHír szerkesztőségének álláspontját.
Van véleménye? Küldje el az info@bahir.hu e-mail címre!
Photo by Zoltán Fischer/PM’s Press Office
