A témáról született tegnapi cikkünk kifejezetten nagyot megy, sokan olvasták el, sokan osztották meg, és sok reakció érkezett rá. Ráadásul látva a kommenteket nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy ez az egész baromira igazságtalan, hogy Berkik és M. Richárdok országában élünk.

De miért háborít fel ennyire mindenkit a két figura és a hozzájuk hasonlóak ügyei, esetei és életstílusai?

Mert emberek vagyunk és nagy az igazságérzetünk. Mert azok a magyarok, akik keményen és becsületesen dolgoznak, az életben nem élhetnek olyan luxusban, mint Berki, az életben nem lesz villájuk, luxusautójuk, soha nem fognak eljutni egzotikus szigetekre, soha nem fogják megtapasztalni azt, hogy milyen ennyire gazdagnak lenni. Pedig ők dolgoznak. Jellemzően keményen, tisztességesen, becsületesen. Nem csalnak, nem lopnak, nem hazudnak, nem bűnöznek, nem csalják az adót, nincsenek simlis ügyeik. És éppen ezért nem parkol a garázsukban Bentley (jó esetben garázsra sem futja), nincs medencés luxuslakásuk, nem utaznak el a világ legcsodálatosabb országaiba, szigeteire. Pedig ők is ezt szeretnék, ők is szívesen mennének el a Maldív szigetekre, ahogy én is. Természetes, hogy mindannyian szeretnénk jól élni, szép helyekre eljutni, jó autókat vezetni, és úgy vásárolni, hogy ne keljen nézni az árakat. Azonban éppen azért, amiért mi – nagyon sokan – a becsületességet választottuk, esélyünk sincs erre.

Leszámítva néhány foglalkozási kört, és néhány valóban tisztességes és ügyes vállalkozót, akik képesek milliókat keresni, a többségnek erre esélye sincs. Hangsúlyozom, hogy azok akik saját tudásuk, tehetségük és munkájuk révén keresnek sok pénzt, azoktól egy pillanatig sem sajnálom azt (és nem is vetnék ki rájuk extra adót), egy jó cégvezető, egy jó ügyvéd, egy jó étterem tulajdonos, egy jó mérnök igen is megérdemli azt, hogy jól keressen. Nem is gondolnám, hogy az ő jólétük bárkit is felháborítana: a mögött munka, tanulás, alázat van.

Szemben a fent említett jómadarakkal és társaikkal: ott nincs kemény munka, ott nincs sok-sok évnyi tanulás, ott nincs tehetség, ott nincs semmi. Ott csak a sötét ügyletek, a bűnözés, a tisztességesnek és becsületesnek mérsékelten nevezhető élet van. És a felháborodás jogos. Jogos, ha az ember azt látja, hogy ő dolgozik 8-10-12 órát, és alig boldogul az életében, míg mások gyakorlatilag semmit nem csinálnak és multimilliomosok lesznek, ráadásul a törvények felett állnak. Ezért háborít fel mindenkit az ő életük. Ezért háborít fel mindenkit, hogy az elkövetett bűneiket nevetségesen olcsón ússzák meg. Ezért háborít fel mindenkit, hogy két tárgyalás között a műanyag nőikkel luxusszigeteken pihenik ki a „fáradalmaikat”. A felháborodás teljesen jogos az irányukba. Jogos, de kevés.

Mikor fogjuk elsöpörni ezeket az értéktelen, az embereken élősködő alakokat a közéletből?

Mikor fogjuk azt mondani Berkire, hogy nem nézzük meg a vele készült műsorokat, hogy nem nézzük meg a videóit, hogy nem követjük őt a szociális médiában? Az hogy létezhet, hogy egy ilyen alaknak van 332 ezer követője Instagramon? Hogy létezik, hogy bárki kíváncsi rá, és a nyomorult (igen, a pénztől függetlenül is nyomorult) életére? Miért emelünk fel olyan alakokat, akikre megvetően kéne lenéznünk? Mert az egy dolog, hogy a rendszer végtelenül korrupt, és elnézi, hogy ezek a kiskirályok rajtunk élősködnek és bármit megtehetnek: de mi miért követjük őket? Miért vagyunk rájuk kíváncsiak? Hogy létezhet az, hogy az olimpiai bajnok Berki Krisztiánnak oda kell írnia a neve mögé, hogy „tornász”? Hogy az a Berki Krisztián, aki valóban sokat tett a nemzetért, akire valóban büszkék lehetünk, csak a „másodikszámú” Berki Krisztián lehet az országban?

Ez nem csak a rendszer hibája. Ez mindannyiunk hibája.

Ne tegyük értékessé, azt, ami értéktelen. Ne tegyük érdekessé azt, ami érdektelen. Ne emeljünk fel olyan embereket, akik arra nem érdemesek. Ne hagyjuk, hogy Magyarország végleg a Berki Krisztiánok országa legyen!