Népek jöttek s mentek a zivataros évszázadok során. Feltűntek, birodalmat építettek ki, majd így, vagy úgy, de eltűntek a történelem süllyesztőjében. Hol vannak már az avarok, a hunok, a tatárok? Hány és hány nép morzsolódott le, és milyen kevés maradt meg belőlük Európa közepén az elmúlt évezredben?
S mi, magyarok itt vagyunk. Viszontagságos évszázadokon vagyunk túl, de itt vagyunk, saját államisággal rendelkezünk, mi vagyunk a legnagyobb létszámú finnugor nép, és az álmunk is valóra vált, az ezeréves álmunk: Európához tartozunk.
Hiába jött a tatár, jött a török, jött a Habsburg, jött a német, jött az orosz: ők mentek, mi pedig ha vérrel és verejtékkel, de kiharcoltuk, hogy maradhassunk.
Mert az elmúlt ezerév a harcról szólt. Harcolnunk kellett, hogy maradhassunk Európában. Harcolnunk kellett, hogy egyáltalán élhessünk. Hogy Magyarországon élhessünk. Hogy legyen saját államunk. A harcot pedig megnyertük. Mások mentek, mi maradtunk.
Több, mint ezer éve él e nemzet a Kárpát-medencében, és mi mást kívánhatnánk a nemzetünk születésnapján, mint még ezer évet!
Isten éltessen sokáig, Magyarország!
„És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”
