Kedden Iszmail Muszukajev szabadfogású Vb-aranya sporttörténelmi pillanat volt, hiszen második olimpiai aranyérmünket szereztük meg ebben a sportágban. Azonban a rengeteg örömteli komment mellett megjelentek jó páran, akik vitatták, hogy ez egy magyar siker lenne. Hiszen nem is olyan régen Muszukajev még orosz színekben versenyzett és azonkívül, hogy zászlót váltott, gyakorlatilag nem sok minden történt. Vajon mennyi ebben az igazság? Erről fogok írni a következő véleménycikkemben.
Kényszerből stratégia
Ahhoz, hogy valaki egy országot tudjon képviselni, két feltételnek kell megfelelnie: meg kell szereznie az adott ország állampolgárságát, és teljesíteni kell a sportág irányító szerve által meghatározott kritériumokat. Előbbi Magyarországon nem annyira nehéz: magyar felmenőkkel kifejezetten egyszerű megszerezni, de a közérdekből történő honosítás is rendelkezésre áll. De tegyük hozzá, ugyanez más országokra is igaz.
Korábban a honosítás jellemzően kényszer szülte szituációkban jelent meg: háborúból vagy szegénységből menekült sportolók, akiknek veszélyes lett volna hazatérni, vették fel a befogadó ország állampolgárságát és képviselték őket versenyeken. Ilyenkor azért jellemző volt az, hogy a honosított játékos életvitelszerűen abban az országban él, aminek az állampolgárságát felvette.
Az elmúlt 1-2 évtizedben azonban egyre inkább előtérbe kerül egyfajta „stratégiai honosítás”: magyarul az adott versenyző úgy tud érvényesülni, ha egy másik ország állampolgárságát veszi fel. Ennek általában 2 különböző stratégiai oka lehet:
- Az adott országon olyan erős a konkurencia, hogy nem biztos, hogy világversenyen tudná a válogatottat képviselni, ezért inkább egy másik, gyengébb országban próbál szerencsét (ezzel is magyarázható, hogy nagyon sok ország pingpong-válogatottjában vannak ázsiai versenyzők);
- ritkábban, de ennek az ellenkezője is megtörténhet: az adott játékos felfelé lóg ki a mezőnyből és az eredményesség meg a profibb felkészülés miatt egy másik országot választ.
Illetve az orosz-ukrán konfliktus kiváltott egy harmadik okot is, hogy a háború miatt eltiltott orosz versenyzők veszik fel más ország állampolgárságát.
Szögezzük azonban le, hogy Muszkajevnél nem ez történt. Az ő története régebbre nyúlik vissza. A 2016-os riói olimpia előválogatóján az akkor még 57 kilóban versenyző Muszukajevvel rettenetesen kitoltak a olimpiát megelőző orosz bajnokságon, ahol szabályosan megverették a döntőben, mire fel a teljes dagesztáni csapat visszalépett, majd ugyanez megismétlődött 2018-ban is. A heves vérmérsékletű Muszukajev ezt rosszul tűrte, és tudatta a nagyvilággal: ő bizony szívesen országot váltana, mert az oroszok ellehetetlenítik őt. Az már a sportdiplomácia sikere, hogy ez az ország végül Magyarország lett.
A stratégiai alapon történő honosítás leglátványosabb példája a mai napig a 2015-ös katari kézilabda csapat. Ugyanis ott a katariak hosszú időn keresztül nézték, hogy kik azok az európai klasszis játékosok, akik hosszú ideje nem játszottak a saját válogatottjukban, emiatt a 2015-ös VB-n játszhatnának, ha megkapnák a katari állampolgárságot. Majd amikor elkészült a „lista”, megkezdődtek az ajánlattételek. Így végül 14 játékos honosításával gyakorlatilag összeraktak egy „B-világválogatottat”, amelyik 2015-ben ezüstérmet szerzett a hazai rendezésű világbajnokságban.
Az elmúlt időszakban a magyar labdarúgó válogatott is rengeteg honosított játékost alkalmazott. Egy részük egyébként a Trianon előtti magyar területekről származó, sokszor magyarul beszélni tudó játékos (pl. Holender, Nikolics). De vannak olyanok is, akik hosszú ideig itthon játszottak és utána vették fel az állampolgárságot (pl. Nego, Vinícius, Suljic). Ami azonban talán a legnagyobb vitát generálta, azok a „megtalált” játékosok. Ők szinte már semmilyen módon nem kötődnek az országhoz, a nyelvet sem beszéli, de mivel nagyszüleik közül van magyar, ezért felhúzhatták a címeres mezt. Ilyen például Wili Orbán vagy Callum Styles. Noha teljesítményükkel kétségkívül megszolgálták a bizalmat, amit Magyarországtól kaptak, van, aki húzza a száját miattuk.
A honosítás és az eredmény nem gond
Állandó vita, hogy vajon a stratégiai okokból honosított játékosokkal elért siker mennyire az ország sikere. Jogi értelemben mindenképp: az érmek az ország érmeik, a koefficiens-pontokat az adott ország szerzi meg, a végén az adott ország himnusza szól. Ezzel bizonyosan nincs baj.
És én személy szerint erkölcsileg is elfogadhatónak tartom. Ha egy idegen országból érkező játékos kihatja a belét a címeres mezben, megtesz mindent a sikerért, és céljaként tűzi ki, hogy a befogadó ország elismerje és elfogadja őt, akkor engem nem zavar a győzelme. Sőt, nagyon örülök neki. Máshol is működik ez a stratégia, és nem biztos, hogy egy máshonnan érkező versenyző kevesebbet tesz meg a sikerért, mint valaki, aki itthon született.
A propaganda már jobban zavar…
Ami már sokkal inkább zavar ezekben a történetben, az a győzelmek időnként előforduló kommunikációja. Bár tegyük hozzá, ez sajnos nincs teljes összefüggésben a fenti témával. Ugyanis manapság a sporteredményeket is felhasználja propagandának a kormányközeli média, akkor is, ha nem honosított versenyzőkről van szó. De azért jónéhány jelenség van, amit nehezebben tudok elfogadni.
Az egyik, amikor valaki nem képes azonos mércével mérni. E téren a kedvencem, amikor egyes portálok például ’afrikai válogatott”-nak minősítik a franciákat a sok színes bőrű játékosok miatt (akik egyébként jelentős részben Franciaországban születtek). És amikor ilyen hangzik el, hogy „jobbak voltunk, mint az afrikaiak”, akkor azért felmegy bennem a pumpa. Én elfogadom, hogy valaki azt mondja, hogy nála belefér a honosítás. Azt is elfogadom, hogy valaki azt mondja, hogy mindenki csak az otthon született, nemzetéhez tartozó játékost játszasson. De az, hogy valaki a mi csapatunkat „hithű nemzeti” csapatnak titulálja, miközben a másik oldalt meg támadja a honosítás miatt…na, az gondolkodjon el.
A másik, az pedig azok a nyilatkozatok, akik a honosított játékos eredményét a magyar sport fejlődésének próbálják beállítani. Én elfogadom azt, hogy egy honosított versenyző sikere Magyarország sikere. De nem a magyar edzői kar sikere. Nem a magyar utánpótlás sikere. Nem a magyar infrastruktúra sikere. Legfeljebb a magyar sportdiplomácia sikere. Éppen ezért azt gondolom, hogy az e területeken dolgozóknak nincs joguk ezt saját sikernek tekinteni.
És talán ez egy következő gond: egy honosítással elért eredmény elfedheti a valódi problémákat. Nagyon jó, hogy a magyar válogatottunk például most erős és szinte bárki ellen eséllyel léphet pályára. Ez azonban nem változtat azon, hogy utánpótlás szinten nem tudtunk komoly eredményeket elérni, az akadémisták sokszor nem jutnak el a magyar első osztályba sem a légiósok miatt, és, hogy a magyarokkal felálló csapataink legtöbbször az első nemzetközileg picit is jegyzett csapat ellen elhasalnak. És igen, az az állítás továbbra is igaz, hogy a birkózó akadémiáink 44 éve nem tudtak olyan szabadfogású sportolót kinevelni, aki felnőttként aranyérmet tudott volna szerezni. És ezek a problémák nem oldódnak meg a honosított játékosokkal. Átmenetileg feledésbe merülhetnek, de ha a felszínre kerülnek, akkor jobban fog fájni, mint most.
Összességében azt gondolom, hogy nem kell bántani a máshonnan érkezett sportolókat, büszkék lennünk az eredményükre, el kell fogadni őket. De azért nem szabad, hogy ezek a sikerek elvegyék a józan ítélőképességünket.
