A december 6-i fellépésével fantasztikus hangulatot teremtett a Művészetek és Irodalom Házában Gryllus Vilmos. A fellépése előtt szerkesztőségünk rendelkezésére állt és beszélgettünk vele a múltbéli eseményekről, valamint a gyerekekhez fűződő viszonyáról is.
Van valami kötődése, emléke Pécshez? Hogyan viszonyul a városhoz?
Nagyon-nagyon szeretem ezt a várost és a környezetét is, hiszen a Mecsekoldal hozzátartozik a város hangulatához. Fiatal koromban sokszor jártam erre, egyszer három napot kirándultam a Mecsekben, és egy szarvasetetőben aludtam, nagyon jól éreztem magam. De az is köt ide, hogy sokat koncerteztünk itt közösen a Szélkiáltó együttessel, akik mégiscsak harcostársaink, és akik idevalósiak. A város nagyon barátságos, nagyon emberszabású, sok minden van, ami vonz ebben a városban.
Hogyan jött a gyerekdalok iránti indíttatás?
Én a Kaláka együttesben kezdtem a zenei életem. 1969-ben alakult a zenekar és 1980-ig játszottam ott, utána kezdtem valami újba, amikor Levente Péter és Döbrentey Ildikó kétszemélyes társulatához csatlakoztam harmadikként. A társulatban Ildikó háttérember, meseíró, dramaturg szerkesztő volt, Péter volt a játékos, a rendező, én pedig a zenész-zeneszerző.
Akkor kezdtem kitanulni, hogy vajon hogy is kell a gyerekekhez szólni, illetve inkább, hogy ki hogy tud a gyerekekhez szólni, mit szeretne átadni és milyen eszközei vannak. Ezt valahogy minden embernek meg kell keresnie saját magában. Péternek ez remekül ment, és először én is azt hittem, hogy ezt úgy kell csinálni, ahogyan ő. Valójában viszont rá kellett találnom a saját stílusomra, és rá kellett jöjjek, hogy mit szeretnék én átadni a gyerekeknek. Így lett ebből ez a pályafutás, hogy én a gyerekekkel együtt énekelek. Ezért is van az, hogy majdnem mindig egyedül játszom gyerekeknek, mert ehhez a közös énekléshez nincs szükség arra, hogy a színpadon más is történjen. Megpróbálok intimitásra törekedni, megpróbálom a közös éneklést úgy összehozni, hogy ez ne egy parancsra történő dolog legyen, hanem valamiféle belső érzésből fakadjon és mindenkinek örömöt szerezzen.
Önöket sokan az Égbőlpottyant mesékből ismerik. Hogyan született ez a televíziós műsor?
1980-ban kezdtünk hárman együtt dolgozni és 1991-ben jött ez a lehetőség. Akkor a Rendszerváltás miatt nagyon sok minden megváltozott. A Hanglemezgyár is megszűnt egyeduralkodónak lenni, ami addig semelyik lemezünket nem adta ki, és megszűnt a televízióban a gyerekosztály meg a többi osztály, ami addig hierarchikus rendben szabályozta a műsorokat. Ekkor jelentek meg kis alkotócsoportok, akik pályázhattak arra, hogy valamit csináljanak, ami értéket teremt, és erre lehetett pénzt pályázni a központi költségvetésből. Így kerültünk be a tévébe, hogy egy esti mesét csináljunk, ez lett az Égbőlpottyant mesék, amit Ildikó írt, Péter rendezett, én meg megírtam a zenéjét, a szignált, ami nagyon gyorsan elterjedt.
Akkor volt a Péternek az az ötlete, hogy minden adásban megkérdezte tőlem, hogy „Vilmos, hol vagy?”, mert én mindig máshol voltam elhelyezve. Innen mindenki megtudta, hogy engem Vilmosnak hívnak :).
Mennyiben volt más a televízió, mint a korábbi színpadi szereplések
Azt kell mondanom, hogy mi mindig ambivalensen tekintettünk a televízióra, mert szerettük ha a gyerekek fantáziája szárnyal. Ideális volt a rádióban a „Ki kopog” sorozat, mert ha az ember beül a rádióba, ott van egy csomó gyerek és azt mondja a műsorvezető, hogy „Nézd, bejött az ablakon egy zsiráf”, akkor azt mindenki látja maga előtt, nem kell megmagyarázni. Ha viszont a tévében mondjuk ugyanezt, azt látni kell, az mindig egyfajta zsiráf, nem pedig a fantázia szülöttje. Ezért próbáltuk az Égbőlpottyant Meséket annyira fantázia-történetnek megcsinálni, amennyire lehet. Például, hogy egy papírdobozból kimászik egy gyerek és akkor a rajzából kis figurák lesznek és eljátszanak egy történetet. És ezt otthon is akárki eljátszhatta.
Ritka, hogy valaki élete során kétszer kap Kossuth-díjat, de Önöknek már ez is sikerült. Milyen érzésekkel vette át ezeket a díjakat?
Mindkettőnek nagyon örültem, de az elsőnek örültem jobban. Az egy olyan érzés, amire nem készül az ember. Nekünk a Kossuth-díjas ember az olyan volt, mint Kodály Zoltán, és felmerült bennünk, hogy „akkor mi is ilyen nagy emberek volnánk”, és nyilván nem, de ettől még nagyon örülünk neki. Persze örültünk a másodiknak is, azon is meglepődtünk, hogy ez még egyszer megtörténhet velünk, de az igazán kitörő öröm az első volt. De az ember mindig örül, amikor kiderül, hogy számon tartják, és amit csinál, az valakinek fontos.
A mostani fellépésein kik vannak többen? Akik a 80-as, 90-es években az Ön alkotásain nőttek fel, vagy a mostani gyerekek?
Szerencsére, akik a 80-as, 90-es években nőttek fel, most szülők és hozzák a gyerekeiket. Nagyon sok olyan élményem van, hogy olyan családokkal találkozom, ahol a szülő mondja, hogy gyerekkorában nagyon szerette, amit csináltam és most hozza a gyerekét. Ez még nagyobb öröm, mert egy gyereknek nincs kritikai érzéke, azt tudja, hogy valami érdekes, vagy nem érdekes. És ha felnőttként azt mondja valaki, hogy amit én gyerekkoromban kaptam, azt olyan jónak gondolom, hogy szívesen adom a saját gyerekemnek, az nekem nagyon jó érzés.
