„Majdnem tizenöt éve történt, de csak két hete van az … hogy képes vagyok beszállni egy liftbe. Ezt csak azért mondom, mert az emberek többsége, aki nem élt át hasonlót, nem tudja elképzelni, milyen életre szóló traumákat okozhat egy gyerekben a szexuális bántalmazás.”
Kozma Lilla Rita kaposvári származású írónő, szociális munkás az elmúlt napokban mondta el a KAPOS-T-nek a saját történetét, és azokat a körülményeket, amelyek során ezt az egész életét súlyosan befolyásoló szexuális abúzust elszenvedte. Történetének megosztásával azt szeretné elérni, hogy minél többen megértsék: egy egész életet tehet tönkre egy ilyen merénylet, és a bántalmazottak jelzéseit, segélykiáltását övező közöny.
„2009-ben – 15 évesen – csatlakoztam a kaposvári Fidelitas szervezethez néhány barátom rábeszélésére, akik régebb óta tagok voltak. Az épp akkor zajló EP-választási kampányban kaptunk feladatokat, ajánlásokat gyűjtöttünk, telefonos mozgósításban vettünk részt. Miután még csak rövid ideje voltam velük, nem volt flottás, a szervezet által fizetett telefonom, a sajátomról telefonálgattam, azzal az ígérettel, hogy részletes számla ellenében kifizetik a költségeimet. Miután megkaptam a számlát, jeleztem a kampányban résztvevő felnőttek egyikének – nevezzük őt „X”-nek – hogy akkor kérném a megállapodás szerint a pénzt, amúgy kb. 3500 forintról volt szó. Ezt bárhol, bármikor odaadhatta volna, de ő, mikor felhívtam, azt mondta, hogy eljön kocsival arra, ahol laktunk, és találkozzunk a Béla király utcai buszfordulónál. Ezt ugyan némiképp furcsának éreztem, de kamaszként a többiekkel együtt felnéztünk az illetőre, „nagymenő volt”, nem kérdőjeleztem meg. Már ott volt, mikor odaértem. Azt hittem, csupán odaadja a pénzt, és megyünk mindketten a dolgunkra, de ő határozottan invitált, sürgetett, hogy szálljak be az autójába. Még akkor sem gondoltam semmire, de ő kérdés nélkül elindult, mint akinek határozott célja van. Én útközben többször is kértem, hogy „figyelj, itt a telefonszámla, csak kérem a pénzt, és kiszállok”, mintha meg sem hallotta volna. Az Ivánfahegyalja úton mentünk kifelé, míg egy elhagyatottabb részre, egy kukoricáshoz értünk, ott megállt. Én továbbra is hajtogattam, hogy a pénzemet szeretném, ő viszont intim kérdéseket tett fel, pl., hogy van-e pasim, és többször megismételte: „Te mit szeretnél?” Mondtam, hogy csak a pénzemet, de akkor már hozzám nyúlt, simogatott. Benyúlt a szoknyám alá, megfogta a mellemet, a combomat, a kezemet pedig magához húzta. Próbáltam elhúzódni tőle, de bezárta az ajtókat. Ekkor már konkrétan halálfélelmem volt, pánikrohamom, teljesen lebénultam, lefagytam. A következő húsz-huszonöt perc teljesen kiesett, semmire sem emlékszem. Négy évig jártam terápiára emiatt, de a pszichológus segítségével sem sikerült felidézni az akkor történteket. Csupán arra emlékszem, hogy végül visszavitt ugyanoda, a Béla király utcai buszfordulóhoz, ahol kiderült, hogy nincs is nála annyi pénz, hogy kifizesse a telefonszámlámat, amiért jött. Ekkor már éreztem, hogy ez egy felépített dolog volt azzal együtt, hogy nem jött a házunkhoz, csak a közelébe, a buszfordulóhoz. Aznap még küldött egy SMS-üzenetet azzal, hogy „remélem, köztünk marad a dolog”. Másnap egy közös kampányesemény volt a pécsi csapattal, busszal mentünk le Pécsre, „X” akkor is megtalálta a módját, hogy hozzám érhessen. Pár nappal később próbáltam elmondani két felnőtt kampánycsapat-tagnak, hogy „X” furcsán viselkedik velem, és kellemetlenül érzem magam a társaságában, de csupán némi kioktatást, áldozathibáztató közhelyeket kaptam válaszként, segítséget egyáltalán nem. A szüleimnek is csak sokkal később mertem elmondani – elfojtottam magamban. Valójában azt sem tudom, hogy miért nem léptem ki azonnal a Fidelitasból, bár a kampány után már nem nagyon voltak közös programok, ahol összefuthattam volna vele. 2011-ben lett elegem a Fidelitasból végleg, amikor a Toldi iskola ügye zajlott – a Toldi általános iskola és gimnázium középiskolai tagozatát Szita Károly polgármester ígérete ellenére bezárták, országos botrány lett belőle. Én toldis voltam, így közvetlenül érintett a dolog. A kilépésem viszont súlyos következményekkel járt: számos fenyegető telefont, SMS-t, MSN-üzenetet kaptam, sokszor olyan célzásokkal, mintha mindig tudnák, hogy éppen hol járok – félelmetes volt. Csak tavaly februárban, hosszú terápiás kezelés után tudtam rászánni magam, hogy kiírjam magamból és nyilvánosan beszéljek az elfojtott traumáimról – ez jelent meg a WMN.hu-n. Mielőtt az írás megjelent, írtam „X”-nek egy hosszú üzenetet arról, hogy „…amit tettél, az megbocsáthatatlan…” – nyilatkozta Kozma Lilla Rita.
Forrás: kapost.hu
Fotó: Facebook/ Kozma Lilla Rita
