Tegyük fel, hogy egyszer a jövőben Romániának lesz egy nacionalista kormánya, aki úgy dönt, hogy elfoglalja a Tiszántúlt, és megtámadja hazánkat.
A háború során a román hadsereg népirtást követne el Mátészalkán és Orosházán, bombázná Budapestet és Szegedet, ártatlan, civil emberek ezrei halnának meg a terrorbombázásban. Eközben a magyar hadsereg hősiesen küzdene, a korábban megszállt területek egy jelentős részét visszaszerezné, de Hajdú-Bihar, Békés, Csongrád-Csanád és Jász-Nagykun-Szolnok megye egy része, vagy egésze még mindig a megszálló román hadsereg kezében lenne.
Mit gondolnánk arról, ha eközben egy másik ország miniszterelnöke, kormánya és médiájának egy jelentős része arról magyarázna, hogy itt bizony azonnali tűzszünet kell, és a nyugat ne adjon fegyvert a magyar hadsereg számára, hiszen az csak elnyújtja a harcokat. Mit szólnánk, ha azt mondanák nekünk, hogy adjuk fel területünk harmadát az agresszornak, csak azért, hogy béke legyen? Elfogadnánk? Netán sértőnek sőt mi több, megalázónak éreznénk?
Azt mondanánk, hogy egy alávaló gazember az, aki ilyen helyzetben nem segít rajtunk, hanem az agresszor érdekeit kiszolgáló békét követel? Jogosan tennénk mindezt? Naná. Akkor most miért tesszük azt, ami fordítva végtelenül felháborítana, és bántana bennünket?
