A kozármislenyi Janikovszky Éva Általános Iskola 2021/2022 évi tanévnyitóján ünnepélyes keretek között kapta meg a decemberben nyugállományba vonuló Jägerné Szigeti Ágnes tanítónő az Emberi Erőforrások Minisztériuma által odaítélt „Kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseképpen” pedagógusi munkájával kiérdemelt kitüntetést.
Szeptember 10-én pedig a Kozármisleny Város Szolgálatáért kitüntetésben részesült a városnapi ünnep alkalmából.
Ágit az otthonában kerestem fel, hogy összegezzük a hosszú évek óta a kozármislenyi iskolában, illetve a pedagógusi pályán eltöltött éveket.
BaHír: Milyen volt a kezdet?
Kaposváron végeztem a tanítóképzőben, majd 42 évvel ezelőtt Pécsett, a Gyárvárosi Általános Iskolában kezdtem meg a pedagógusi pályafutásomat. A családommal költöztem, az akkor 2000 fős településre, és 1988-ban kerültem be a helyi általános iskola tanári karába. Egy olyan családias közösségbe csöppentem, amelyre a gyermekek érdekében végzett közös gondolkodás, a közös munka szelleme volt jellemző.
BaHír: Milyen volt kezdő pedagógusként a katedrára lépni?
Az első katedrán töltött napom még a pécsi gyárvároshoz kötődik, ahol egy harmadikos osztályt kaptam. Igazából kissé megilletődve léptem be az osztályterembe, hiszen mégis csak az első „igazi” munkanapom volt, de szembe kerülve az osztállyal megrémült, megilletődött, kíváncsi szempárokkal néztem farkasszemet. Szerintem jobban izgultak, mint én, ez a helyzet aztán számomra megkönnyítette a kapcsolatteremtést.
BaHír: Kozármislenyben a tanári munka mellett számos más kezdeményezésnek is elindítója voltál?
Valóban, az egyik ilyen kezdeményezésem volt a ritmikus gimnasztika elindítása itt Kozármislenyben, amit aztán közel húsz évig sikerült életben tartani. Egy nagyon szép, tartalmas időszak volt edzésekkel, egyéni- és csapatsporttal, versenyekkel, érmekkel, nagyon sok, kiváló eredménnyel. De közreműködtem az iskolát támogató alapítvány létrehozásában és annak működtetésében is.
BaHír: Hogy teltek az online oktatás napjai?
Először kicsit aggódtam hogyan is fog ez működni, mind technikailag, mind pedig a kommunikáció szempontjából, de aztán minden megoldódott, és láttuk-hallottuk egymást, megtarthattam az órákat. Hozzá kell tennem, hogy mind ez természetesen nem tudta pótolni a személyes kapcsolattartást, a tantermi órákat, a tanár-diák együttműködést.
BaHír: Milyen volt az utolsó nap katedrára állni?
Én egy szerencsés helyzetben voltam, mert igaz, hogy már két éve elmehettem volna nyugdíjba, de osztályfőnökként nem akartam cserben hagyni a gyerekeket. Úgy hozzám nőttek, nem bírtam ki ne én adjam át őket a felsőbb osztályba. Ennek köszönhetően igazán nagy lelki nyugalommal nézhetek vissza az aktív éveimre. A tanévnyitón hihetetlen jó érzés volt megélni a műsort, a személyes együttlétet, a sok ölelést, mosolyt.
BaHír: Hogy tudnád összefoglalni 42 év pedagógusi munkájának tapasztalatát?
Most úgy érzem, hogy minden tekintetben eredményes volt a 42 évi munkám, és megkaptam érte a megbecsülést, az iskolától, a tankerülettől, a várostól, a szülőktől, és ami a legfontosabb, a gyerekektől. Szerintem gyerek és szülő egyaránt érezte, hogy amit én tettem az mindig, minden esetben a diákok érdekében történt. Ez egy olyan pálya, hogy itt mindennap megkaphatja az ember az elismerést egy mosoly, egy csillogó szempár, egy köszönöm, egy szál virág, egy rajz, egy ölelés formájában. Nagyon igaznak és ide illőnek találom a pedagógusi munka összegzése képpen Todd Whitaker jól megfogalmazott szavait, hogy: „A legjobb dolog a tanításban, hogy tényleg számít a munkánk. A legnehezebb dolog pedig, hogy minden nap számít.”
