BaHír

Ausztriában, postásként keresi kenyerét a No Thanx korábbi énekese, Skrapits Erik. Munka, család, na meg a fellépések hétvégente – ezek teszik ki most a sztár mindennapjait.

Emlékszel, hogy mikor adtál utoljára nagyinterjút?

Hát, nem ma volt. Kisebb médiaérdeklődés azért mindig van irányomban, mert megpróbálok adott időközönként egy-egy dalt kihozni, – akkor a menedzserem tesz róla, hogy érdeklődjenek irántam, legyen egy kis hírverés, de ilyen komolyabb sajtóbeszélgetésem már régen volt.

És azonnal, egy csapásra ismertek lettetek, az Egy másik nemzedékkel.

Pfú, nagyon durva, 14 éve már, hogy ez az egész megtörtént. És valóban, egy csapásra futottunk be akkor. 2007 márciusban indult minden egy Blikk-címlappal, aztán gyakorlatilag nem volt megállás, egy pillanat alatt lett tele a koncertnaptárunk. Ha ez ma lenne, akkor eszméletlen sok mindennek egyben kellene állnia ahhoz, hogy ez megtörténjen. 

Magam is irigykedve gondolok vissza azokra az időkre, az biztos, én azt már überelni nem fogom tudni. Azért egy kicsit ez a része hiányzik is. Persze, ennyi idős fejjel, 31 évesen, apaként megvan a helyem. Az a része pedig végképp nem hiányzik, hogy minden hétvégén 6-7 bulit, élő koncertet tartsunk… áh, felejtős!

Hogyan működött akkor a No Thanx-jelenség? Volt egy kiadói projekt, amibe beleillettetek, vagy ti magatok kopogtattatok és kaptatok végül zöld utat a megvalósításhoz?

Ez egy kereslet-kínálat szituáció volt. Ha annak idején nincs a Tokio Hotel hatalmas nagy sikere, akkor valószínű a No Thanxet sem akarták volna ennyire.

Merthogy ti voltatok a magyar Tokio Hotel?

Abszolút. Mi ezt nem szerettük volna és gyűlöltük is ezt a fajta skatulyát, de a kiadó ezt iszonyatosan nyomta. 

Szóval megvoltatok ti, a zenekar, a kiadó pedig örült neki, hogy bekopogtattatok, mert pont ilyen bandára volt szüksége.

A teljes történelmi hűség kedvéért mondom, hogy a zenekarba én csatlakoztam utoljára. A srácok már jó ideje együtt zenéltek, a kiadó viszont szeretett volna egy energikus frontembert, így jöttem én a képbe.

Egy horvát tehetségkutatón fedezett fel a zenekarvezető, Szekér Dávid, ha jól emlékszem.

Igen, ez így volt. Dávid akkori barátnője, most már felesége a jó barátom volt, és elhívtam őket a buliba, ahol Dávidnak nagyon megtetszett az, amit én csináltam. Megcsináltuk az első demót, elküldtük a kiadónak, aki pedig végül rá is bólintott. 

A szombathelyi Orlayba jártam suliba. Emlékszem, marketing órám volt, amikor kaptam az SMS-t, hogy szükségük van rám. Én meg azonnal jelentkeztem és kérdeztem a tanártól, hogy kimehetek-e telefonálni. Ő meg hülyén nézett rám, hogy középiskolás gyerekként mi lehet nekem ennyire fontos. De azért kiengedett, én pedig tök boldog voltam, amikor a menedzser szóban is elmondta, hogy én leszek a zenekar frontembere. 

Iszonyatosan jó volt az egész, amit mi fiatalon megéltünk. Nagyon élveztük. Minket a pénz mondjuk nem motivált. 

Azért mégiscsak magabiztossá teszi az embert, hogy középiskolásként, amikor a többiek a szüleikre vannak utalva, akkor ő saját zsebből vehet meg magának egy csomó mindent. 

Persze, önállóságot adott. Jó, azért gondolom azzal is tisztában van mindenki, hogy egy tinizenekar esetében nem a zenekar tagjai azok, akik a legtöbb pénzt zsebre teszik. De nekünk meg ez a része mindegy volt. Élveztük, hogy zenélhettünk, hogy sikeresek voltunk, hogy megismertek minket. Tök jó volt!

Hány aranylemezetek volt?

Az első, az lett arany. Akkor már éreztük a netes zenefogyasztás szelét, de az első, az Egy másik nemzedék, az arany lett. 

Térjünk kicsit vissza a zenekari évekre. Hogyan fogadott benneteket a magyar zenésztársadalom? Emlékszem egy elhíresül videóra, amiben Szekér Dávidot faggatták volna, aztán egyszer csak belépett a képbe Molnár Levente „Cseresznye”, a Tankcsapda akkori gitárosa és mindennek elmondta a No Thanx-jelenséget.

A nagy zenészek nem nézték jó szemmel, hogy a semmiből jöttünk, kaptunk egy ilyen hatalmas médiahátteret és több bulink volt adott esetben nekünk, mint nekik. 

Kaptunk hideget-meleget folyamatosan. Arra emlékszem, hogy minden celebbuliban megtalált minket a Bon-Bon énekese, Szolnoki Peti, aki folyton azt mesélte, hogy a gyerekei éjjel-nappal No Thanxet hallgatnak. A másik ilyen nagy rajongónk Győzike volt, ő is folyton fotózkodott velünk és ő is azt mesélte, hogy a lányai minket hallgatnak. 

Nagyon nagy oltást talán senkitől sem kaptunk. A Nyers zenekar volt talán még, akik egy kicsit belénk vesztek, a Czutor Zoli talált meg minket. De én azt gondolom ezek a konfliktusok szépen elsimultak, egyik másik zenésszel pedig haveri már a kapcsolatom. 

Ahogy az lenni szokott, inkább a jó maradt meg bennem, meg az is volt a több egyébként. Imádtam az egészet, a nyüzsgést, a felhajtást, a celeb partykat. Mindezek mellett megmaradtunk a szó legjobb értelmében vidéki srácoknak.

Mi volt ennek az időszaknak a legdurvább bulija, vagy legdurvább eseménye?

Nem is bulit mesélnék, sokkal inkább azt szemléltetném, hogy mennyire pörgettük a dolgot. 2008-ban, a szezon végén szabadságot kértem a menedzserünktől, kellett a szünet, elmentünk nyaralni. A szállodában két teljes napot aludtam végig, annyira ki voltam merülve. 

Aztán, hogy egy másik dolgot meséljek, ami akkor engem nagyon zavart, az az, hogy gyakorlatilag sehol nem volt nyugtom. Én szeretek nyugodtan enni, de mondanom sem kell, hogy nem volt olyan étterem, ahol valaki ne ismert volna fel. Folyton azt éreztem, hogy engem figyelnek, néznek, hogy mit csinálok, mit eszem, hogy eszem. 

Ez a feleségemnek még mindig furcsa, hogy ennyi idő után is felismernek és figyelnek.

Aztán egy másik nagy élmény, bár igaz nem pozitív, de akkor is élmény, amikor Veszprémben léptünk fel iszonyat nagy tömeg előtt. Előző héten valami baloldali rendezvényen, ha jól emlékszem, majálison zenéltünk, de minket ez nem is érdekelt – már az, hogy ki volt a megrendelő -, mentünk játszottunk ennyi. Veszprémben azonban betaláltak minket a jobbikosok. 

Megdobáltak, vagy mi volt?

Viccelsz? Konkrétan a rohamrendőrség jött ki két furgonnal. Körbeálltak minket sünben, bekísértek az elzárt részbe. Kiürítették a koncerthelyszít, majd csak ezután kísértek minket vissza a buszba, de még a busz is rendőri kísérettel indult el. Akkor éreztem magam igazán VIP-nek. Persze megijedtünk, meg féltünk, de, hogy két furgonnyi rohamrendőr azért érkezett, hogy megvédjen minket, az elég kemény volt.

Egy időben egy párt alkottál magyar zenetévé egyik műsorvezetőjével, Kisóval. Legalább annyira ismert volt ő akkor, mint te. 

Az a helyzet, hogy egy idő után már nem vágysz arra, hogy folyton felismerjenek, folyton azt érezd, hogy néznek, figyelnek. Emlékszem, Szombathelyen voltunk a Savaria Karneválon, és még ott sem tudtunk elvegyülni. Valaki le is fotózott minket, pedig mi ott akkor semmi mást nem akartunk, mint pihenni, szórakozni. Gyakorlatilag ugyanazt, amit mások is csináltak. 

Miért szálltál ki előbb a zenekarból, minthogy vége lett volna a No Thanxnek?

Egész egyszerűen az történt: a produkció elkezdett hanyatlani. Menedzserváltás volt a zenekarban, a kiadónknál is történt személyi változás negatív irányba. Amíg korábban minden apróságra odafigyelt a “stáb”: a ruha, a haj, a színpadkép és így tovább, az ezután el lett engedve, kvázi önjárásra állt át. Ez pedig nekem nem tetszett. 

Ez pótolható lett volna, nem?

Igen, de valahogy mindenki azt gondolta, hogy jó ez így, bármit is csinálunk, az megy magától. Akkor gondolkodtam el, hogy ez már nem az, amibe belekezdtünk. A sikerek egy komplex csapat munkája volt. Megvolt benne mindenkinek a helye, na ez hullt szét teljesen, én pedig ebben így nem akartam már részt venni, mert már akkor azt gondoltam, hogy vagy csinálunk valamit 100%-kal, vagy sehogy. 

Szóval azt mondod, hogy igazából magadra maradtál ezzel a fajta maximalizmusoddal.

Igen. De gyorsan hozzáteszem, hogy a zenei résszel, illetve a srácokkal akkor sem volt semmi baj, és így is jó dalok születtek. Ugyanakkor így, ebben a formában már nem akartam részt venni a zenekar életében.

Folytattad egyedül.

Iszonyú fárasztó volt. Zenét csinálni, odafigyelni mindenre egyedül. Annyi hozadéka volt akkor a dolognak, hogy megtapasztaltam azt, hogy egy ilyen szituációban te vagy a felelős azért is, ha valami működik és azért is, ha valami nem működik. Tiéd a felelősség, de nem függsz senkitől, – és én nem szeretek függeni senkitől. 

2019-ben már annak a határán voltam, hogy elengedem az egészet, mert belefáradtam, de aztán jött a Balogh Zsolti, a KO Records vezetője és mondta, hogy átvesz minden menedzseri feladatot, aminek én nagyon örültem, mert fellépni, szórakoztatni imádok, de az összes többi háttérmunka nekem már teher.

Minden No Thanx dalnak emlékszel a szövegére?

Nagyon rossz a memóriám, a saját dalszövegeimre sem emlékszem. 

Na ne szórakozz!

De komolyan! Minden fellépés előtt át kell néznem őket. Még akkor is szükségem van erre, ha egymás után jön két buli. Egyszerűen nem marad meg. Ha a feleségem jön a fellépésemre, akkor már tudja, hogy ha a színpadról lenézek rá, akkor neki tátognia kell a szöveget, mert fogalmam sincs, hogy mi fog következni.

De kérdésedre válaszolva, van egy-két No Thanx dal, aminek a refrénjét tudom, meg talán egy-két sort is belőlük.

Próbálkoztál az X-faktorral is, elég kevés sikerrel.

Nincs mit szabadkozni, az borzasztó volt.

Mi történt? Elizgultad?

Részben, amúgy meg az egész nagy hiba volt tőlem. Az történt, hogy megkeresett az RTL, hogy mennék-e az X-Faktorba. Ha mást nem, egy kis médiahátteret ad majd a műsor, mondták, én meg végül beadtam a derekamat. Minél jobban közeledett a felvétel időpontja én annál jobban nem akartam ezt az egészet. Istenes Bence volt már akkor is a műsorvezető, én pedig jóban voltam vele, együtt szoktunk focizni. Őt hívtam fel, hogy hogyan lehetne ebből visszalépni. Aláírt szerződésem volt, ami meg nem jelenés esetén milliós kártérítést helyezett kilátásba. Bence pedig mondta, hogy nem lehet ezzel mit tenni, el kell mennem és kész. 

Nem sikerült jól a bemutatkozás. Nem tudom, mi volt, nem hallottam magam rendesen. Ez van, megtörtént. Mondjuk, nem görcsölök rajta azóta sem. 

Mivel foglalkozol most? 

Ausztriában dolgozom, postás vagyok.

Kézbesítő vagy? Viszed a csomagot, meg a leveleket?

Igen. Amikor Budapesten éltem, akkor marketingvezető voltam. Aztán megnősültem, meg jöttek a gyerekek és úgy voltunk vele, hogy gyereket nevelni nem szeretnénk Pesten, így visszaköltöztünk Szentpéterfára. Ha itt élsz az osztrák határ mellett, adja magát a dolog, hogy Ausztriában mégiscsak jobb dolgozni. 

Egy csomó dolgot kipróbáltam. A munka soha számomra sem volt szégyen. Voltam McDonald’s-ban, a DHL-nél, voltam Sparban. Most pont ezt csinálom és szeretem. A postásmunka mellet egy vállalkozásom is van, hétvégenként fellépések, szóval szeretek több lábon állni.

Vittél levelet olyannak, aki megismert?

Hál’ Isten nem. Nem szívesen vinnék levelet olyannak, aki megismer. Az azért zavarna. Nem azért, mert az egómmal ez ütközne, de jobb ez így.

Sok bulit csinálsz hétvégente?

Idén mindenképpen jobb a helyzet, mint tavaly. De félretéve a tréfát, egy egészséges egyensúlyra törekszem. Tudod, én azt akartam mindig is, hogy harminc éves korom előtt apa legyek. Ez megadatott. Aztán az is a terveim között volt, hogy a gyerekem lásson a színpadon énekelni, – ez is összejött (bár a kisebbik egyelőre még átalussza a fellépéseimet). Egyszerűen egyébként hihetetlen, hogy a színpad mellett minden gond nélkül alszik.

Ebből már rájöhettél, hogy nem egyedül járok koncertezni, hanem jön velem a család is. A fellépések után így mindig wellness jön, szóval összekötjük a kellemest a hasznossal. Ezt most nagyon élvezzük.

Min dolgozol most?

A legújabb dalommal sikerült elcsípnem egy kicsit az etno-popos irányt -ami ugye a horvát nemzetiségemből adódóan adott volt -, és szerintem egy nagyon fülbemászó zene lett. Rövidesen készül hozzá a klip, és remélem a jövőben korlátozások nélkül járhatom az országot a fellépéseimmel.

Tudsz valamit a régi zenekari tagokról?

Nagyjából igen. 

A tizeniksz éves elválás óta nem találkoztál velük?

Nem, de azt hiszem most már érni fog. Biztosan volt mindenkiben egy tüske a távozásom miatt, és azt remélem, hogy ez már szépen lassan mindenkiben rendeződött. Hegedűs László “Hege” barátom, az AlteRába szervezője szokta minden évben bedobni, hogy csináljunk egy No Thanx koncertet a fesztiválra. Én benne is lennék, csak a szervezéssel járó feladatokat ne nekem kelljen csinálnom.

Forrás