Nemere István író, műfordító és eszperantista világrekorder: nála több könyvet, egyetlen író sem tudott megjelenítettni szerte a világban. Hihetetlenül termékeny az életpályája, közel 800 könyv, novella, mű fűződik a nevéhez, igaz többször is használt álneveket. Pécsett született, de a világ számos pontján élt, innen nézve irigylésre méltóan kalandos életet. Vele beszélgettünk, életéről, műveiről, írásról, olvasásról.
– Pécsett született, azonban – ha jól olvastam az önéletrajzában – viszonylag fiatalon elköltözött innen a családjával együtt. Mégis megkérdezném: mire emlékszik a városból, szokott-e még Pécsen járni, mi a véleménye erről a városról?
– Nem a legszerencsésebb időszak volt a város életében, amikor én születtem (1944 ősze, az ostrom alatt), mégis még kb. 3 évig ott laktunk. Nagyapámé volt a Hotel Kikelet, és ő bérelte a várostól a Nádor szállót is a két háború között. Életem első éveit tehát a Hotel Kikelet falai között töltöttem. Ezokból egyszer meghívtak oda, töltsek ott ismét egy éjszakát és tartsak író-olvasó találkozót a vendégeknek. A kisgyermekkori emlékeimet felülírták a későbbiek, sokszor meghívtak már a városba, vissza-visszajárok most is, ha hívnak. A város nekem nagyon tetszik, hiszen szeretem a meleget, a mediterrán jelleget, mindig délre vágyok, nem északra.
– Hihetetlenül kalandos az életútja, több országban és földrészen is élt, ez talán nehéz kérdés lesz, de mi a legszebb emléke? Hol érezte magát a legjobban?
– Most illedelmesen azt kéne válaszolnom, hogy „természetesen Pécsett”, de ez nem lenne igaz. A legjobban óceáni szigeteken, és Afrikában éreztem magamat. A tengerek mindig elbűvöltek, a tájak szépsége nekem elsődleges fontosságú. De hogy jelezzem, tudok máshol is élni: most egy szabolcsi 500 lelkes zsákfaluban élek, ami az Alföld széle, de itt is jól érzem magamat.
– Beszéljünk kicsit az írásról. Ha minden igaz, Ön világcsúcstartó, ha jól számoltam közel 800 könyvet jelentetett már meg. Mi a titka? Hogy csinálja?
– Nincs titok, vagy ha van, egyetlen szó: munka. Elcsépeltnek tűnik, de igaz. Egész felnőtt életemben dolgoztam, akkor is, amikor nem írtam. Tizennyolc éves koromtól folyamatos a „munkaviszonyom”, vagyis lassan hatvan éve tart a dolog. Igyekszem nem foglalkozni mással, csak az írással, azt művelem a hét minden napján, gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy ne írnék.
– Ennyi mű közül, van személyes kedvence? Vagy kedvencei?
– Minden műfajban vannak kedvenceim, még a történelmi regényekben is, itt egy hatrészes hatalmas dupla trilógiáról beszélek: a Zádor- és a Zsigmond-hármaskönyvről, de még a gyerekkönyvek között is vannak kedvencek. Ami nem azt jelenti, hogy azok jobbak lennének a többinél, csak én jobban kedvelem őket.
– Én magam is számos könyvét olvastam (bár töredelmesen bevallom, hogy nem mindegyiket), különböző stílusokban is ír, úgy tűnik, hogy a tudományos fantasztikusban, a történelmi regényekben, a romantikus művekben, az útikönyvekben is otthonosan mozog. Mégis mi az Önhöz legközelebb álló stílus?
– Mindig csodálkozom, ha azt hallom, hogy van stÍlusom… És most nem tréfálok. Én csak írok, ahogy tudok, ez belülről jön folyamatosan. Persze másképpen ír az ember gyerekeknek és felnőtteknek, másképpen egy romantikus regényt vagy sci-fit, de ezt nem nevezném külön stílusnak. Tanácstalan vagyok e tekintetben, az írás nálam inkább ösztönös.
– Kik inspirálták? Vannak kedvenc írói, netán példaképei?
– Gyermekként nagy olvasó voltam, ne felejtsük, hogy akkor még nem volt tévé, mozikban sokáig csak szovjet és magyar filmeket jálszottak, a rádió nyitott egy apró ablakot a nagyvilágra. Szóval ezért is olvastam. A magyarok közül, bármilyen meglepő, Mikszáth nyitotta fel a szememet az írás szépségére, de faltam Gárdonyit és Herczeg Ferencet, aki nagyon jó író volt, csak mára elfelejtették. De példaképem nincs, ne is legyen, mert hiszen az ember óhatatlanul hasonulni akar a példaképéhez, szeretne úgy írrni, ahogyan ő – de minek? Nincs értelme, hogy legyen egy „Gárdonyi-2” vagy egy „Mikszáth-2”.
– Mikor döntötte el, hogy író lesz? Volt egyébként más választása is, vagy egészen egyszerűen erre született?
– Régebben, 25-ik évem előtt azt hittem, van más választásom is. Ma visszanézve tudom, hogy ezt csak én képzeltem, mert én voltaképpen írásra termettem, ez az egyetlen dolog, amihez értek. Gimnazista koromban filmrendező szerettem volna lenni, de fatális tanulmányi eredményeim miatt egyáltalán nem tanulhattam tovább. Viszont rövid, de annál színesebb kitérők után – akit érdekel, az életrajzomban elolvashatja, hogyan tobzódtam a szakmákban, szakértelem nélkül! – visszatértem az íráshoz, amit 11 évesen kezdtem el. Harminc voltam, amikor megjelent az első könyvem és azóta nem álltam meg.
– Azt gondolom, hogy nem lövök mellé, ha azt feltételezem, hogy most is dolgozik egy új könyvön. Ha igen, mi lesz a témája?
– Mindig dolgozom új könyvön. Nálam ez természetes állapot, sőt életforma, az író akkor is ír, ha látszólag mást csinál. De hogy mi lesz az, arról előre soha nem szoktam nyilatkozni.
– Egy kicsit más téma. A fiatalok többsége ma már nem igen szeret olvasni, pláne nem könyveket. Ön szerint hogy lehetne megszerettetni az olvasást velük? A Nemere-életműből mit ajánlana egy kamasznak, aki nem szeret olvasni?
– Van néhány, nálam bevált recept. „A fantasztikus nagynéni” és folytatásai, a „Műkincsrablók a kisbolygón-sorozat”, „A fáraó és a Nilus kincse”… folytassam? Ezek olyan ifjúsági regények, amelyekért több anyuka áldott már meg, mert a gyerekeik ezek miatt kezdtek olvasni. De tizenéveseknek szóba jöhetnek még a „Titkok könyvei” (már évente van egy-egy), és mások.
– Mi az, amire az életpályájából a legbüszkébb?
– Talán meglepő lesz, de a munkabírásomra. Arra, hogy több mint fél évszázada ezzel foglalkozom, ebből és ezért élek. Legyen tél vagy nyár, bármilyen égzengés, én teszem a dolgomat és remélem, hogy ez még sokáig fog tartani.
Olvasnál Nemerétől? Műveit – névre szóló dedikációval – rendelheted meg az olvasoterem.hu oldalról!
