A Baranya megyei Romonyán elég volt a falu szélén álló házig elmennem ahhoz, hogy egy ismeretlen, varázslatos birodalomba csöppenjek. Oda ahol két barátságos, de jól megtermett jámbor eb őrzi Wittenberger László cipőkészítő műhelyét. A műhelybe lépve már első pillantásra beigazolódott számomra, hogy nem egy egyszerű cipőkészítővel hozott össze a jósorsom, ha nem egy igazi, míves csizmadiával, aki több mint 32 éve látja el a baranyai, magyarországi és külhoni megrendelőit egyedi táncos, színpadi vagy éppen lovaglócsizmákkal, lábbelikkel. Nem csoda hát, hogy a hagyományőrzők, a táncosok és a színpad világában a WI & KY jelzés minőséget, megbízhatóságot, pontosságot, hozzáértést garantál.
BaHír: Laci bácsi, hogy kezdődött a cipészkedés?
Wittenberger László: Mikor gyerekként megláttam, hogy Pécsen, az Ágoston téren 10 cipész várja a megrendelőit eszembe sem jutott suszternak állni. Akkor kezdett felfutni az autóipar. Általános iskola után az autószerelő szakmát tanultam ki, és abban dolgoztam közel 30 évig. Aztán elért bennünket is a rendszerváltás, és a falusi autószerelő műhelyek lehúzhatták a rolót. Így terelt az élet a cipők felé.
BaHír: Hol tanulta ki a mesterséget?
Wittenberger László: Édesapám és édesanyám is cipőfelsőrész készítő volt, keresztapám pedig aljás, aki összerakja a felső és alsó részét a lábbeliknek. Sógornőm férje csábított el Olaszországba, ahol két éven keresztül balettcipőket és utcai cipőket készítettem.
BaHír: Hol jöhet velünk szembe egy Wittenberger László csizma vagy cipő?
Wittenberger László: A Pécsi Nemzeti Színház színpadán, várkapitány lábán, Kozármislenytől Győrig a néptáncos fiúk és lányok, vagy éppen a mohácsi sokácok lábán. Európában is találkozhatunk akár Horvátországban, Szerbiában, Németországban, USA-ban, Ausztráliában, Kanadában, Lengyelországban az általam készített lábbelikkel.
BaHír: Hány munkaóra alatt készül el egy csizma?
Wittenberger László: A legkevesebb 24 óra szükséges egy pár jó minőségű, marhabőr csizma elkészítéséhez. Sajnos a mai nyersanyagárak mellett egy túlságosan visszafogott órabért kérhetek el a munkámért, hogy megtartsam a legjobb megrendelőimet.
BaHír: Meddig üzemel még a romonyai műhely?
Wittenberger László: A napokban elkezdtem felszámolni a műhelyt és Szegedre kerülnek a gépek. 46 éve élek itt Romonyán a feleségemmel. Idén leszek 76 éves, ideje letenni a cipész árat és a kalapácsot.
BaHír: Jól tudom, hogy júniusban még utoljára megmutatja a mesterség fogásait a közönségnek?
Wittenberger László: Valóban, június 11-én Kozármislenyben, a Csoóri Sándor Népművészeti Fesztiválon, ami egy egész napos hagyományőrző rendezvény keretén belül valósul meg, befejezem a város polgármesterének készülő csizmát, és ezen a napon néhány olyan különleges, régi relikviákat vonultatok fel, amelyekkel ritkán találkozhat a hétköznapi ember.
BaHír: A hangjából jól azt érzem, hogy fáj a szíve abbahagyni a munkát?
Wittenberger László: Valóban, szívem szerint még folytatnám pár évig azt, amit 32 éve elkezdtem, de az évek ellenem dolgoznak, és mellette sajnos néhány megrendelő nem éppen partneri hozzáállása is a befejezés felé billentette el a mérleg nyelvét. Mára megcsömörlöttem futni a pénzem után.
BaHír: Nincs senki, aki tovább viszi a műhelyt?
Wittenberger László: A fiatalok egészen más irányban, és formában képzelik el a jövőt a családban is, és a településen is. A helyi termékeket és szolgáltatásokat kiszorítják a városban jövet-menet elérhető bőséges kínálatok. A munkahelyek pedig külföldre és a nagyvárosba vonzzák a mai ifjúságot nem pedig a cipészműhely bőrszagú félhomályába.
Fotók: Hegedüs Tünde
