Mint ahogy gondolom sokan, én is a TV előtt izgultam végig a magyar női kosárlabda válogatott spanyolok elleni mérkőzésén. És a meccs után percekig lefagyva ültem a televízió előtt, nem hittem el, ami történt. Nagyon csalódott voltam, pedig nem is én játszottam azon a mérkőzésen.
Ugyanakkor, amit a Nemzeti Sport oldalának szavazásán láttam, azon mélyen ledöbbentem. Ugyanis a játékosokat egyesével értékelhették az olvasók. A kb. 1.600-1.700 szavazó a 10 pontos skálán Juhász Dorkát értékelte 5.84-es átlagra, a többiek mind 3 és 5 közötti átlagot kaptak. Magyarul egy játékos teljesítményét értékelték nagyjából közepesre, a többiekét ennél gyengébbre. Én azt gondolom, hogy ez teljesen igazságtalan. A következőkben próbálom megírni, hogy miért gondolom így.
Kik voltak az ellenfelek?
Spanyolország negyedik a pillanatnyi világ-ranglistán, a legutóbbi EB ezüstérmese. Kanada a világranglista ötödik helyén álló csapat, a legutóbbi VB negyedik helyezettje. Japán a világranglista 9. helyén álló csapat, a legutóbbi olimpia ezüstérmese. Csak érzékeltetésként, más sportágakban a világranglista alapján ezek az alábbi ellenfelek lennének:
Labdarúgás:
- Belgium
- Brazília
- Olaszország
Férfi kézilabda:
- Svédország
- Norvégia
- Szlovénia
Női kézilabda:
- Franciaország
- Svédország
- Spanyolország
Jégkorong:
- USA
- Németország
- Szlovákia
Azért látható, hogy bármelyik csoportban igen komoly feladat lenne a nemzeti válogatottnak kijutni egy olimpiára.
A magyar női kosárcsapat a világranglistán 19. helyén áll. Tehát itt a realitás – hazai pálya ide vagy oda – az volt, hogy 3 vereséggel zárunk és már a szoros meccsek is jó eredménynek számítottak volna. Tehát itt nem arról van szó, mint a keddi vízilabda meccsen, hogy egy sokkal gyengébb válogatott búcsúztatott minket, hanem három papíron jóval erősebb ellenféllel kellett megküzdeni.
Sőt, még messzebb megyek: szent meggyőződésem az, hogyha itt három darab 10-15 pont körüli vereséget szenvedünk, akkor ennél magasabb átlagok születtek volna a szavazáson. Mert akkor mindenki elkönyveli, hogy oké, ez van, küzdöttünk, de ezek a csapatok még ennyivel jobbak, mint mi.
A győzelem utáni csalódás a legnagyobb…
A japánok elleni győzelem után azonban elkezdtünk reménykedni, tegyük hozzá, joggal. Hiszen a 2 mérkőzés összesen 4 lehetséges kimeneteléből mindösszesen egy volt, ami számunkra a kiesést jelentette. Ráadásul, amikor 22 pont előnyünk volt az utolsó mérkőzésen, szerintem senki sem gondolta, hogy ezt már kiengedhetjük a kezünkből. De talán a 3. negyed utáni 14 pontos előnynél sem. Az az utolsó negyed azonban a legrosszabb negyede volt a válogatottunknak a tornán, a lehető legrosszabbkor. És az biztos, hogy így kiesni sokkal jobban fáj, mint három sima vereséggel.
De pont emiatt nem tartom etikusnak ezeket a szavazásokat. A csapat összességében már azzal is jól teljesített, hogy kijutott egy olimpiai selejtezőre, azzal pedig, hogy a három meccsből kettőnél gyakorlatilag egálban volt a papíron sokkal erősebb ellenféllel szemben, és egy hajszálon múlott nem csak a továbbjutás, de a csoportelsőség is, szerintem erőn felül teljesítettek. Ezekben a pontokban szerintem sokkal inkább a csalódásból kivetülő düh látszódik, mint a realitás. És azt is gondolom, hogy ez a lányoknak még jobban fáj, és nem szép dolog még egyszer beléjük forgatni a kést.
Szerencsénk sem volt…
Amikor írtam a cikkem, hogy milyen esélyekkel juthatnak ki a csapataink az olimpiára, tettem két megjegyzést. Az egyik, hogy egy győzelem elég lehet, a másik, hogy Japán legyőzése lenne a legfontosabb. Ezek teljesültek, ám sajnos mégsem jött össze a továbbjutás, és ebben azért a balszerencse is komolyan benne van.
Egyrészt azért, mert Japán mindhárom meccsén borult a papírforma. Tőlünk kikaptak, a papíron két erősebb ellenfelet viszont megverték. Így sem pontelőnyünk nem lett a végén velük szemben, sem az egymás elleni eredményünkkel nem mentünk semmire. Másrészt mert álmomban sem gondoltam, hogy Kanadának az ellenünk lévő győzelme lesz az egyetlen. De Japán a vártnál jobban teljesített, míg Kanada érthetetlen módon leszerepelt, olyannyira, hogy szerintem még jobban megérdemelték volna a kiesést, mint mi.
A spanyolok azonban – kihasználva a mi mentális megingásunkat – kikaparták nekik a gesztenyét, így számukra csak az ellenünk játszott meccs volt a releváns. Lehet ezért köpködni a spanyolokra, de legyünk őszinték: ez így volt sportszerű. Ilyenkor ez nagyon rosszul esik, de gondoljunk kicsit vissza a tavalyi kézilabda VB-re! Ott is a svédek a csoportunk utolsó meccsén tét nélkül játszottak Portugália ellen. Ha azt a meccset leadják, mi nem kerülünk a legjobb 8-ba. De küzdöttek, amivel nekünk szereztek olimpiai selejtezős pozíciót. Itt sajnos a másik oldalra kerültünk, de mégsem lehetett reális elvárás, hogy a spanyolok adják nekünk a mérkőzést.
Erre lehet építeni
Mindent egybevetve az elmúlt évben szerintem nem panaszkodhatunk női fronton a kosarasainkra. Kinn voltak az EB-n, megnyerték a csoportjukat, elődöntőt játszottak, éremért küzdöttek és majdnem megvolt az olimpiai részvétel. Nincs rossz csapatunk. Csak ezekhez a mérkőzésekhez kell még egy olyan tapasztalat, ami hiányzott. De remélem, hogy hosszú távon megerősödve jönnek ki ebből.
Ahogy a FIBA szakértője, Paul Nilsen írta: SENKI nem számított őszintén arra, hogy Magyarország ilyen gyorsan ideér egy ilyen fiatal csapattal. SENKI sem látta előre, hogy éremért küzdhetnek a tavalyi Európa-bajnokságon, aztán legyőzik az olimpiai döntős Japánt, és épphogy lemaradnak a spanyolok elleni győzelemről a selejtező halálcsoportjában (…) az a gyilkos ösztön, amelyre szükségük van a továbblépéshez, csak a topcsapatok ellen szerezhető meg. Magyarország számára ez nem a vég. Ez a kezdet. Ha összetartanak, nagy dolgokat tudnak és fognak véghez vinni.
Szerintem ehhez a cikkhez sem kell ennél jobb végszó. De ehhez szükség lesz a szurkolókra is.
