Kiterjedt elmegyógyintézetek, állati lelkek által ‘megszállt’ betegek. Néhány extrém példa azok közül, amit a korabeli pszichiátria produkált.
Szerencsére sokat fejlődött a mentális betegségek kezelése az elmúlt évszázadokban, és már nem kínzásokkal és egyéb furcsa/durva módszerekkel próbálják kezelni a pszichiátrián a betegeket, mint régebben. A következőkben pedig 19. századi módszereket olvashattok, amiket manapság már nem használnak.
6) Az M’Naghten-szabály: 1843. januárjában a skót Daniel M’Naghten azt hitte, a brit pártok egymással szövetkeznek ellene, és meg akarják ölni azért, mert részt vett egy mozgalomban. Azért, hogy ezt megakadályozza, a férfi eldöntötte, megöli az akkori elnököt, Robert Peelt, azonban véletlenül Peel titkárát ölte meg, mivel összetévesztette őket. A tárgyalás során az ifjú gyilkos ártatlannak vallotta magát, és morális elmezavarra hivatkozott. Működött a terve, mivel a bíróság felmentette, azonban Viktória királynő és a nép gyalázatosnak tartotta az ítéletet, és az ügy újra tárgyalását követelték. Azt követően rengeteg kérdést tettek fel a bíróknak, a válaszok pedig a mai napig irányadóak olyan eseteknél, amikor azt kell eldönteni, valaki felmenthető-e mentális betegség miatt.
7) Az Opál: egy lap, amit a betegek készítettek: Pinel párizsi morális kezelésről szóló mozgalma után a New York-i Utica elmegyógyintézet betegei saját lapot indítottak, az Opált. Az első szám 1850-ben jelent meg, és csak az intézet betegei jutottak hozzá, azonban a következő számokat már máshol is árulták, majd a következő évben egy szakmai fórumban is megjelentek a cikkek. Megjelenése után egy évvel már közel 900 előfizetője volt az Opálnak, a bevételeket pedig az intézet könyvtára kapta meg. Az Opál egyébként a mentális kezelés alapvető elveit valósította meg, az újság segített a betegség és a fájdalom megelőzésében. Ráadásul abban is segédkezett szerzőinek és olvasóinak, hogy jó irányba terelje gondolataikat a készítése által. Sajnos az újság 1860-ban megszűnt, amikor is a morális kezelése mozgalma elbukott.
8) Indiai elmegyógyintézet: India brit gyarmat volt a 19. században, és ahogyan a világ összes részén, úgy Indiában is egyre nőtt a mentális betegek száma, és a britek itt is Pinel és Esquirol módszereit próbálták bevezetni. A probléma csak annyi volt, hogy a gyarmatosítók felsőbbrendűnek gondolták magukat a helyieknél, ezért nem akartak egy intézményben lenni velük. A helyieket tehát düledező állami intézményekbe száműzték. Az egyik ilyenből küldött levelet egy sebész a főfelügyelőnek. Levelében leírta, hogy milyen rettenetes körülmények között kezeli betegeit a túlzsúfolt és minden szempontból alkalmatlan épületben. Ő volt egyike azoknak, akik próbáltak mindent megtenni azért, hogy az akkoriban bolondnak titulált betegek jobb körülmények között élhessenek.
9) Frenológia – avagy minden a koponyától függ: A frenológia az az elmélet, amely az emberek lelki tulajdonságait koponyájuk formájával próbálta összefüggésbe hozni, és ami a 19. században nagyon népszerű volt. Az osztrák modern neurológia feltalálója volt ennek a kitalálója is. Ő matematikusokat, szobrászokat és kocsisokat vizsgált, és megpróbált összefüggést felállítani koponyaformájuk alapján, elmélete azonban két fontos problémába ütközött. Az első az volt, hogy állításait a véletlenre alapozta, a második, hogy csak olyan eseteket vizsgált, amik az ő elméletét támasztották alá. Amelyek pedig ellentmondtak az elméletének, azokat nem vette figyelembe. Ennek ellenére, ő is nagyban hozzájárult a későbbi neurológusok munkájához.
10) Dorothea Dix: Ez a század tehát rengeteg újítást hozott a pszichiátria világába, jókat és rosszakat is egyaránt, azonban a legtöbb inkább szenvedést okozott a betegeknek, mint gyógyulást. Volt azonban egy nő, Dorothea Dix, aki látta a betegek szenvedéseit, és szerette volna felfedni, mennyi kegyetlenség történik. Bostonba utazott, és ott kezdte el küzdelmét a nehéz sorban lévő betegekért, a városban pedig segítőkre is talált, többek között William Ellrey Channing tiszteletesre, aki szintén a társadalmi reformok szószólója volt. 1841-ben útra kelt, hogy lássa, milyen körülmények között élnek a mentális betegek Massachusetts államban, és szörnyű dolgokra bukkant. Ketrecben, padláson és ólokban tartották a betegeket, leláncolva, odaszögezve és súlyosan bántalmazva. Dixet annyira megrázták a látottak, hogy még biztosabb volt abban, tenni kell valamit a betegek érdekében. Petíciójában azt kérte, kapjanak több támogatást olyan intézmények, ahol kezelhetnék őket. Egyedül harcolt, de nem adta fel, és végül az állam megszavazta a worcesteri elmegyógyintézet kibővítését. A harcos nő, azonban itt még nem hagyta abba, lobbizni kezdett a mentális betegek jobb kezeléséért, és egy olyan korban, amikor az őrültnek és bolondnak nevezett embereket állatokként kezelték, Dix volt az ő szószólójuk, aki kiállt értük.
